Megfojttatásunk következik

Zseniális ötlettel állt elő a miniszterelnök, s ehhez még asszisztált is neki a valutaalapnál szorgoskodó képviselőnk. Azt találták mondani, hogy ahhoz, hogy a gazdasági élet fellendüljön, el kell kezdeni dolgozni. Na, nem pont így mondták, de a lényeg ez volt. Nevesen azt találták ki, hogy ne hozzunk be árukat, hanem termeljük meg mi magunk. Bölcs és széles látókörre utaló megnyilatkozás... lenne, ha nem ebben az országban élnének. Mert azt nekik pont olyan jól kellene tudniuk, mint nekünk, hogy itt árút termelni már nincs hol. A gazdasági egységeket, gyárakat, üzemeket már réges régen el-, ki-, meg- és leprivatizálták. Manapság már termelő munkát csak egy-két helyen folytatnak, s azok a helyek is idegen kézen vannak.

Elnézegetem szűkebb pátriámat, Marosvásárhelyt. A vegyipari kombinát török kézen döglődik. A hajdani híres bútorgyár pang, jobbára csak a csókák járnak bele, s azok sem dolgozni. Pedig bútorfánk – még – van. A textilgépeket gyártó nagyüzem leradírozott helyén szupermarket áll. A másik gépgyár német kézen pang. A hajdani nagyhírű cukorgyár utolsó törmelékeit most seprik össze. A bőr- és kesztyűgyár helyén kialakított szállóban és vendéglőben eurómilliókat kaszálnak az új tulajdonosok abból, hogy altatnak, etetnek. Apropó evés: most bontják az egykori „kaláka\", a konzervgyár utolsó maradványait. Valamikor a teljes kubai nemzeti hadsereget elláta paszulykonzervvel, a honi pórnép meg innen szerezte be a mindennapi zöldség- és gyümölcskonzerveket, kiváló minőségben és emberbarát áron. Az ipari park sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Közismert tény, hogy termelni csak arra hivatott termelőegységekben lehet. Ilyen pedig nincsen. Manapság építeni pedig nem lehet, mert maga az építkezés annyiba kerül, amennyi pénze ennek az országnak nincs. Ezt odafönn, körmányfői szinten is tudják. Ezért van aztán az, hogy szemfüles és kevésbé füles vállalkozók szolgáltatnak, itatnak, etetnek, csak hogy pénzhez jussanak.

A dolog másik vetülete a már csaknem teljesen megfojtott mezőgazdaság. A magángazda halódik, eladja tehenét, juhát, ökrét, szamarát, csak hogy kisebb legyen a kiadása. Mert a bevétel... az a 45–50 bani a tej literéért... Ha egyáltalán még megveszi valaki. Mert olcsóbb Lengyelországból tejet hozni, mint az itteni kisgazdától felvásárolni. Kevesebb a vesződség a szállítással, összegyűjtéssel.

Igaz, meg kellett volna alakítani a termelői csoportokat, társulásokat, termékpályás szövetkezeteket, s akkor a termelő diktálna a felvásárlónak, vagy legalábbis úgy tűnne neki. De erre biztatni kellett volna a parasztot, meg főként segíteni. Szervezni és okítani. Ez kimaradt a húsz év állampolitikájából.

Most ott tartunk, hogy francia, olasz, szicíliai bort kínálnak az üzletek olcsó áron, a küküllőmenti gazdára meg rápimpósodik a sajátja, mert nem tudja eladni. A boltban bolgár szalámit veszünk, mert olcsóbb, mint a mienk. Arab, olasz, tunéziai paradicsommal dícsérjük a napot, görög sajt mellé aprítunk olasz hagymát, s már oda is eljutottunk, hogy abban az országban, ahol a dohos kukoricaliszttől százezrek kaptak pellagrát egykor, most magyar máléból főzik a puliszkát. A székelyek pedig maholnap talján krumpliból etetik majd a csekát.

Félreértés ne essék – a paraszt nem hülye, csak eltájolódott, megfélelmlített. Ő is nagyon jól tudja, legalább annyira, mint a fogyasztó, hogy a külföldi almánál, paradicsomnál jobb a minek. És olcsóbb. Ha hagyják termelni, ha segítenek átvészelni a kritikus időszakot meg is termeli. De már húsz éve nam hagyják.