Meg kell a szívnek szakadni

Sepsiszentgyörgyön ismét robbant... a tolerancia. Egy útmenti táblácska robbantotta fel az nemzeti önérzetet. Azt írták rá, nyílván a turisták útbaigazítására, hogy melyik irányban van a városháza, primărie, townhall. Így, ebben a sorrendben. Namármost. Az államnyelv nem lehet másodrendű, legott felbuzdurjánkodott a megyei kormányhivatal, hogy micsoda dolog így a második helyre (le)tolni az nemzetállam nyelvét, tessék gyorsan levenni a táblát, kijavítani az ordas hibát, elétolni az államnyelvet. Az első helyre!

Szovátán még 17-én kitűzte valaki a székely zászlót. Rá a városháza épületére. A miheztartás végett. Lett is ebből grimbusz, ramazuri, hogy le kell venni, ki kell nyírni, meg minden. Hát nem vették. Ott áll most is. Az ügyben megszólalt a megye prefektusa is – hogy hát ő nem tehet semmit, a polgármester feladata eljárni ebben az ügyben. Ugyanis a román törvények szerint a székely lobogó nem egy olyan lobogó, amelyet elismertek volna bármikor is hivatalosnak. Ha pedig nem hivatalos lobogó, akkor nem is vonatkoznak rá a hivatalos lobogókra érvényes hivatalos honi törvények. Ő ugyan beszélt a polgármesterrel, megkérte, hogy szedjék le, de ott maradt. Szó szerint ezt mondta – ez a magyar közösség szimbóluma, a törvény pedig azt írja elő, hogy az államhatalmi szervek csak egy hivatalosan elismert lobogót távolíthatnak el, ha azt törvényellenesen helyezik ki, egy szimbólumra nem vonatkozik a törvény.

Következésképpen, ha a polgármester akarja, leveszi, ha nem, hát nem. Egyébként a polgármester azt mondta neki, hogy majd hétfőn dönt a lobogó ügyében. Szíve – és törvényes – joga.

Szombaton a Marosvásárhelyen tanuló besszarábiai és honi fiatalok egy menetet szerveztek annak emlékére, hogy 92 évvel ezelőtt, 1918. március 27-én egyesítették Besszarábiát Romániával. Voltak vagy ötvenen, jobbára a Vatra Româneasca és az Új Jobboldal szervezetek tagjai közül. A menet a kommunizmus áldozatainak emlékművétől indult, átment a főtéren, majd az anyafarkas szobránál álltak meg koszorúzni. A vásárhelyiek látták, nézték, aztán továbbmentek. Senki nem kérdezte meg, hogy mi köze lenne Erdélynek, szűkebb értelemben Marosvásárhelynek a 92 évvel ezelőtti besszarábiai eseményekhez. Ha ők emlékezni, ünnepelni akarnak, ám tegyék. Szívük joga.
Akkor meg, kérdem én, hogyan is állunk azzal a sokat emlegetett nemzeti érzékenységgel? Kinek a mijét sérti a mi? Egy nemzeti szimbólum veszélyes, egy ilyen felvonulás pedig melegséggel kell, hogy eltöltse a vásárhelyiek szívét? Féreértés ne essék – tisztelni lehet azokat a fiatalokat, akik jól értelmezett nemzeti érzésből vonulnak, koszorúznak. De akkor mi is a baj azzal a székely zászlóval, amiről még a prefektus is azt mondja, hogy nem sért törvényt?