Rovatok

Ez a cím egy képzőművész barátomtól származik, aki ugyan székelyföldi illetőségű, de évtizedek óta többnyire Budapesten és Egerben él, hiszen arrafelé dolgozik. Bekerült a képzőművészet nemzetközi körforgásába, úgyhogy sok időt tölt egzotikusnak tekinthető országokban, Nigériában, Indiában, Japánban, újabban Albániában is. Legyen bármennyire is elfoglalt, hívják bár a legtávolabbi országokba dolgozni és előadni, arra törekszik, hogy – gyermekeivel együtt – telente és nyaranta is egy-egy hónapot idehaza töltsön Erdélyben, illetve a Székelyföldön. Egyrészt azért, mert a szülei, a testvérei idehaza élnek, s ildomos velük is valamennyi időt közös ünnepléssel és munkában eltölteni, másrészt pedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ezeket a helyeket soha nem lehet megunni, mindig ezernyi új arccal mutatkoznak meg a szülőföld tájai, amelyeket fel kell dolgozni az alkotásokban, meg kell mutatni a lemenőknek, hogy ők se csak a pesti aszfalthoz gyökeredzve, hanem némiképp itt (is) szocializálódjanak.

Örvendetes, hogy négy gyermeke közül háromnak már ide vonzó honvágya keletkezett az évek során, a negyedik pedig – ébredező értelmével – biztos, hogy tudatosan ide fogja majd lelke és kötődései egy részét honosítani. Ezek a kezdemények némiképp már mutatkoznak. Az „ejszét” általános kötőszóként, indulatszóként használja, mint valami biztos izét.

Ennek az embernek, akiről nyugodtan kijelenthetem, hogy barátom, hiszen a külön időkből és külön helyekről egymáshoz visszavetődve is talál a szó, éppolyan közvetlenek vagyunk egymáshoz, mint ifjúságunkban voltunk. A munkái közt mindig megjelenik egy „Kijelölt hely” nevű sorozat valamelyik darabja, most már a sokadik. Ezek a képek – hol figuratív, hol elvont elemekkel – mindig a hazai tájat, az itteni impressziót hordozzák magukban. „Egyébként a többiek is – mondja a művész–, lehetek Alma-Atában vagy Fokvárosban, átgyűrűzik, belibeg az ottani festményekbe is a Hargita valamelyik szeglete, a Maros, az Olt, a Küküllő, a Csíkszereda fölött lebegő pára, a Somostető aranyló októbere. Csak nem mondom, nem kötöm az orrára senkinek. Nem rájuk tartozik. Akinek „olyan” a szeme, az látja. Mások számára pedig egyszerűen csak szépség, ami átdereng. És ez a legfontosabb a képzőművészetben: az átadott üzenet.

A „Kijelölt hely” sokszor egy térképszelvény töredéke is lehet, egy Udvarhelyszéket, Marosszéket, Csíkot, Gyergyót ábrázoló részlet a műben. Madárlátta táj-távlat. Haza a magasból. Egyik munkáján éppenséggel a székelyudvarhelyi Patkó rémlik, s a hajlatban, fent, amely legközelebb esik a Jézus-szoborhoz, hatalmas zászlórúdon egy zászló lobban a szélben. A mozdulatlanra kimerevített pillanat őrzi a Hold és a csillagok képét, a kék és az arany sávokat. A műalkotáson levő zászló a miénk.

Nézem ezt az alkotást és odaképzelem arra a szakrális helyre a tíz-tizenkét méteres magasban a lobogót. Azt, amely körül annyi a botrány, a dac és a meghunyászkodás. És nézem a szürke funkcionalitással felújított teret, amely még inkább szerep nélkül való, mint ennek előtte. Félig-meddig elkészült, de még nem teljesen. Torzó lesz mindaddig, amíg szét nem robban a magunkra erőltetett szűkkeblűség, s rá nem ébredünk arra, hogy a virtuálisan létező székelyek honának itt van a valóságos közepe, ha meg merjük nevezni, ha fel merjük vonni azt a lobogót, amelyre vasszékely-elődeink is büszkék lehetnének a doberdói és szibériai tömegsírjaikban, mert nem volt hiábavaló az áldozat, az ország megmaradt. Egy ilyen szakrálisan kijelölt hely látványosságként is működhetne és gerincet egyengető tett lenne, amelyet az elkövetkezők is jónéven vennének, ha méltósággal szocializálódnak, hogyha haza lesz itt, amelyen e zászlórúdba kapaszkodva akár meg is vethetik egy életre szólóan a lábukat a kijelölt helyen.