Játsszák a rabló-pandúrt

Az igazi döbbenet nem is pont akkor volt, amikor a huszonhetet bejelentették. Mert, Istenem, történtek még tragédiák, történni fognak a jövőben is, repülőgépek zuhannak le, megremeg a föld a lábak alatt, összeomlanak addig biztonságosnak hitt házak, elszabadul a pusztító áradat, az úrhatnám víz... szóval, volt még ilyen. A döbbenet tulajdonképpen most kezd bénítani, paradox módon annyi nap után, amikor sorra halnak meg az emberek, amikor számolunk, tegnap negyvennyolc, aztán negyvenkilenc, ma már ötvenhárom, s ki tudja, hogyan folytatódik... fiatalok, még szinte gyermekek, akik nem arra születtek, hogy szenvedjenek, hogy lassan múljanak ki ebből a világból, őrjítő fájdalmak közt, a sokat emlegetett huszonegyedik század nem erre tanított, nem ezt vártuk tőle, hanem valami öregkorban kopogtató kegyes halált, átszenderülést a nemlétbe, s akkor most itt van a középkori kínhalál, az inkvizíciós kínkamrákat pirongató döbbenet, amit nem lehet megérteni, még kevésbé elfogadni, s csak állunk és nézünk ki a fejünkből és semmit, de tényleg szinte semmit nem értünk.

Nem értjük, hogy miért nem kértek külhoni segítséget, akkor, rögtön, azon a pénteken, mert nem szégyen kérni, nem szégyen nem tudni valamit, de őrült nagy szégyen tudni, hogy valamit nem tudunk és mégsem kérünk segítséget. Más nemzeteknek talán volt már hasonló helyzetben részük, talán van több tapasztalatuk, talán nagyobb gyakorlatuk, talán... talán segíthettek volna. Mert most vannak okosak, akik elmondják, hogy ez egy atipikus eset volt. Miért, nem minden kínhalál atipikus? Miért lenne tipikus az, hogy egy klubban meghaljanak emberek?

Nem értjük, hogy miért van kapkodás, fejetlenség még most is? Nem értjük, hogy miként történhet meg az, hogy egyik – egyébként és nem mellesleg – tizenkilenc éves áldozatnak a szüleit arról értesítik, hogy a gyermeküket végre elszállítják egy brüsszeli kórházba, aztán, amikor a szülők Brüsszelbe repülnek, hogy mellette legyenek a nehéz pillanatokban, kiderül, hogy az Bécsben van. És akkor a szülők észveszetten rohannak Brüsszelből Bécsbe. Nem értjük az ilyen dolgokat. Mert ez már nem csak földrajz, ez már nem csak tájékoztatási hiba. Ez már felelőtlen játék a megnyomorított emberekkel.

Nem értjük, hogy az orvosok szövetsége az egészségügy korszerűsítéséért nevű szervezet – igen, van ilyen, mint kiderült – miért csak most szólt, hogy „nekünk, mint államnak nincs lehetőségünk a nagy égési sérültek kezelésére és nem is volt soha”. Hogy a sérülteket azonnal el kellett volna szállítani külföldre, de a döntéshozóknak jobb volt tetszelegni a tévékamerák előtt a megmentők szerepében. Nem értjük, hogy ez a szövetség miért csak most szól, miért csak szinte két hét után? Miért csak most tiltakozik nyilvánosan és publikusan és elmarasztalóan a  kríziskezelésről? Most, amikor ötven koporsót nyelt el a föld. Eddig nem tudták? Eddig nem szólhattak volna a saját kollégáiknak, hogy „nézzétek gyerekek, ezeket a sérülteket most azonnal vinni kell külföldre”? Most jött el az ideje, hogy a politikusokat móresre tanítsák? Miért most mondják, hogy Bănicioiu, Lascăr, Arafat, Dan inkompetens? Most, amikor a halottak száma meghaladta a félszázat. Ma. Mert holnap... ki tudja.

Nem értjük a boszorkányüldözést sem. Amolyan tűzoltógyakorlat a klubok, bárok, diszkók stante pityere ellenőrzése, ilyen év végi hajrában. Milyen ez az ellenőrzés, amit kapkodva, futva végeznek, csak azért, hogy meglegyen, hogy az ország lássa: ott voltunk, kérlelhetetlenül lecsaptunk, rendet teremtettünk? Nem korábban, még a tragédia előtt kellet volna ezt megtenni? Szépen, nyugodtan, módszeresen és eredményesen. Miért hintik a port az emberek szemébe? Pont annyira hülyének hiszik egy ország lakosságát? Ma megkötik az ex-polgármestert, Piedonét, holnapután elengedik bűncselekmény hiányában. Akkor miért kellett bezárni, ha úgyis kiengedik? Ha meg tényleg nem bűnös, akkor ezt nem lehetett már a letartóztatásakor tudni? Miért kell a rabló-pandúrt, vagy ha úgy jobban tetszik, a csendőr-tolvajt eljátszani?

Avagy nem vették észre, hogy ebben az országban felnőtt emberek – is – élnek, akik kinőttek már az ilyen játékokból?