Ilyenkor, március 15-én

Minden elkoptatott sablonszövegen túl a magyarság nemzeti ünnepe napjainkban is jócskán fel van töltve tartalommal. Főleg nálunk, Erdélyben és Székelyföldön.

Minden évben március 15. annak az alkalma, hogy újra és újra felidézzünk egy olyan történelmi eseményt, amikor emberek: polgárok, személyek, tömegek feladták mindennapi szokásaikat, esetleg kényelmüket, s az utcára mentek, hogy valamit elérjenek. Célokat tűztek ki maguk elé, a közjó érdekében cselekedtek. Úgy érezték, hogy az a rendszer, amiben élnek, nekik és környezetüknek nem való, nem helyes, nem igazságos. Mozgatórugója nem a jóság és a jóakarat, hanem a gonoszság és a rosszindulat.

Persze sok utcára vonulás, tiltakozás, tüntetés fordult és fordul elő a történelemben, de kevésnek az üzenete bizonyult annyira időtállónak, mint 1848. március 15-é. A forradalomnak az volt a szerepe, hogy szabadságeszméket honosítson meg, széles tömegek számára elérhetővé tegye a szabad életet, hogy végleg levesse magáról a társadalom a feudalizmus, egy megbukott rendszer béklyóit, s hazaküldje az idegen hódítókat, a magyarok hátán élősködőket.

A történelem, mint oly sokszor, ismétli önmagát. A párhuzam sajnos adja magát. A mai kor székely-magyar embere vajon mennyire érzi magát szabadnak a jelen Romániájában? Milyen mértékben szólnak a jelen idők a jóságról, a segítőkészségről, a közösségről, vagy inkább a gonoszság az úr ezen a vidéken, annak megannyi formájában? Miért kell nekünk még ma is, Petőfiék után százhatvanöt évvel elnyomásban, árulók között, idegen béklyók alatt meghajolva görnyedeznünk, fulladozva a rosszindulat tengerében?

Persze: évről évre szabadon megünnepelhetjük március 15-ét. Ilyenkor eltűrik, hogy városainkban és falvainkon tömegekben összegyűljünk, beszédeket, szavalatokat hallgassunk meg, tapsoljunk és himnuszokat énekeljünk. Ilyenkor még a román miniszterelnök, államelnök is köszönteni szokott minket. Ilyenkor nem zavar Romániában a magyar nyelv, a magyar vagy a székely zászló, egyáltalán: a székely-magyar lét. Ilyenkor.

De évről évre egyre nagyobb az elkeseredettség, a szorongás az ünneplő tömegben. Egyre több lehajtott fejet, sóhajtó, a távolba meredő embert látni. S azok, akik igazán megtörtek, már ki se mennek ünnepelni.