Rovatok

A Kontumáci templom közelében kiképzett kilátó padján ülök, és a Gyimesbükk végén húzódó „ezeréves határ\" vonalát pásztázza tekintetem. Azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen most én hol vagyok, a határon innen vagy a határon túl. Mert én, s velem együtt az erdélyi magyarok és székelyek még mindig határon túliakként szerepelünk a magyarországi közbeszéd egy részében.

Velem szemben jól kivehető a Tatros folyó, a mellette húzódó sínpár és a múzeummá alakított Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30. számú őrháza, innen a Rákóczi-várhoz elvezető lépcsősor és a határgerinc vonulata. Ezen túl már Moldva van.

Nincs még a Kárpátokban egy ilyen jól körülhatárolt természetes határvonal. Ezer éven át itt húzódott Magyarország és a moldvai fejedelemség, később Románia határa. Erdély Romániához való csatolása után, bár az adminisztratív határ megszűnt, a két régió, Erdély és Moldva közti határ szerepét továbbra is megtartotta.

1950-ben a Tatros völgyébe települt, etnikai és történelmi vonatkozásban egymással szorosan összefüggő három székely-csángó település közül Gyimesbükköt a moldvai Bákó tartományhoz, később megyéhez csatolták. A közigazgatási határ a Hidegség patakáig eltolódott, de a „határ\" továbbra is itt húzódik, mivel ez nem csak Erdély és Moldva, hanem egyben Közép- és Kelet-Európa határa is. Persze az eltelt 62 év meghozta a határtologatók elvárásait, a Székelyföldtől való elcsatolás következményeként ma már a lakosságcsak alig fele vallja magát magyarnak, bár a faluban szinte mindenki beszéli a magyar nyelvet. Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy egyházi értelemben a gyulafehérvári érsekséghez, tehát Erdélyhez, közigazgatásilag pedig Bákó megyéhez, azaz Moldvához tartozik. Ilyen értelemben Moldvának van egy közép-európai része is.

A határ túloldalán, a szoros végénél, a Sáncpatak bejáratánál balra, egy kis dombon az I. világháborúban kivégzett román nemzetiségű Emil Rebreanu sírja van, aki az osztrák-magyar hadseregben volt katonatiszt. A síremléken az alábbi magyarellenes szöveg olvasható: „Itt nyugszik a magyarok által felakasztott Emil Rebreanu\".

A megtörtént eseménynek Liviu Rebreanu, a nagy román író állít emléket az Akasztottak erdeje című regényében. Röviden a regény története a következő: főhőse Apostol Bologa, akinek kezdeti vallásos nevelése és hite elszáll, a tudományt választja hitnek, rengeteget tanul, élete remekül alakul, megkéri egy ügyvéd lányának kezét, majd beköszönt a háború. Nem a meggyőződése hajszolja bele a háborúba, inkább a becsvágy, hogy menyasszonyát büszkévé tegye. A körülmények sodorják a háborúba, kénytelen különféle álarcot felölteni, hogy hazafias hűségét bizonyítsa. Törekvő, gyorsan kapaszkodik fel a ranglétrán, főhadnagy lesz, különféle kitüntetésekkel büszkélkedhet, és a háborút egyenesen „energiaserkentőnek\" kezdi találni. Később részt vesz egy akasztáson, többedmagával ő ítél halálra egy cseh árulót, így találkozik először Klapkával, aki mint később kiderül, szintén cseh, és feletesse lesz, aki minden áron túl akarja élni a háborút, ki bizalmával üldözi és veszélyes gondolatokkal fertőzi.

Kitűnik társai közül, de a sors csúfot űz belőle, megtudja, hogy csapatát átvezénylik, és a saját népe ellen kell harcolnia, kétségbeesik, bárki ellen és bárhol harcolna, csak ne kelljen az övéire lőnie. Megdöbben, szinte eszét vesztve közli Klapkával, hogy meg fog szökni, átszökik az oroszokhoz, ám a szökés éjszakáján súlyosan megsebesül. Hónapokat tölt különféle kórházakban. Rengeteget olvas, „magyarázatot és igazolást\" keres. Hazaküldik lábadozni, itt éri a meglepetés, hogy menyasszonya, Márta az ő távollétében egy magyar honvédtiszttel üti el az időt. Felbontja az eljegyzést, és otthon újra rátalál Istenre. Eltökéltté és kegyetlenül őszintévé válik, nem akar büntetett elkövetni saját lelkiismerete ellen, még akkor sem, ha esküje köti. Visszatérve a frontra eljegyzi szállásadója lányát. Az igen labilis Bologa elhagyta a román lányt, mert magyarul beszélt vele, később pedig eljegyzi a magyar parasztlányt. Boldog, de boldogságát hamar sötét fellegek árnyékolják be. Több parasztot is elfognak, és árulással vádolják őket, a szigorú példamutatás végett gyors eljárás alá vetik őket, majd ennek eredményeképpen felakasztják. A foglyok száma egyre gyarapodik, és őt kinevezik a haditörvényszék tagjává. Nem gondolkodik többé, nem latolgatja lehetőségeit, megszökik, elfogják, haditörvényszék elé állítják és felakasztják. Így ér véget egy hatalmas vívódás története.

Íme egy történet, amit másképpen értelmez egy moldvai román és megint másképpen egy erdélyi magyar ember. Az egyik árulásnak, a másik hőstettnek, ennél fogva elítélendőnek, illetve dicsérendőnek tartja. Ezt tükrözi a síron lévő fejfa felirata is, amely egy egész népet tesz felelőssé Emil Rebreanu haláláért.

Hasonló helyzetben hasonló módon cselekedne minden nép fia. És nincs olyan hadserege a világnak, legalábbis akkor nem volt, ahol ne halálbüntetés követné az árulást. Talán a románok kitüntették volna a dezertáló tisztet?!

Évszázadokon keresztül ezen a szoroson (ezen is) jöttek át az eurázsiai sztyeppék vándor népei, a szkíták, hunok, avarok majd a honfoglaló magyarok, ezt követően besenyők, uzok, kunok majd a tatárok zúdultak Erdélyre, később a Moldvából elüldözött örmények kértek bebocsátást Apaffi Mihály fejedelemtől, majd az oroszokkal szövetkezett románok támadtak ránk. Itt védték halált megvető bátorsággal a magyar hazát az első és második világháború idején a székely és magyar katonák.

A diktatúra éveiben még hátizsákosan sem volt tanácsos az ezeréves határ környékén őgyelegni. A kommunizmus bukása után aztán divatba jött ide is eljönni, napjainkban pedig egész évben, de különösen a Somlyói búcsú idején Magyarországról egyenesen ideérkező nosztalgiavonatok, autóbuszok és kisautók százai hozzák a több ezerre tehető nosztalgiázók tömegét. Könnyes szemmel fogadják és üdvözlik egymást vendégek és helybeliek, virágcsokrok, ünnepi beszédek, magyar és székely himnusz, gyalogséta és szentmise, majd a helyi vendéglők kínálata teszi emlékezetessé az itt tartózkodást. Az utóbbi évtizedben valóságos búcsújáró helyé nőtte ki magát az ezeréves határ és tartozékai, amely ösztönzően hatott az emlékhelyek felújítására és a szükséges vendéglátóipari létesítmények létrehozására.

A román hatalom messzemenő türelemmel veszi tudomásul a történteket, és szabad teret enged az indulatoknak. Talán a II. Fülöp spanyol királynak tulajdonított mondáshoz tartja magát, mely így hangzik: „Én kiegyeztem népemmel: ők azt mondanak amit akarnak, és én azt csinálok amit akarok\". Olyanformán, mint ahogy a Magyar Autonóm Tartományt értékelték a székelyek: „Magyar az autó, de román a sofőr\".

A mi értékrendszerünkben, a hajdan volt Etelköz és az ott élő negyedmillió csángó révén, akiknek egynegyede még beszéli a magyar nyelvet, fontosabb helyet foglal el Moldva mint Munténia (Havaselve), Olténia vagy Dobrudzsa. De összehasonlíthatatlanul jobban érezzük magunkat a határ innenső, erdélyi oldalán.

Ezt az érzést talán legkifejezőbben egy potyandi székely atyafi fejtette ki úgy negyven évvel ezelőtt. Egy makói tanulókból álló csoportot vittem el Csíkmenaságra majd Potyondra, és arra kértem a helybeli székely embert, közeli ismerősömet, hogy a település feletti magaslattól mondja már el nekünk, hogy milyen hegyek, tájak láthatók be innen. Sorra nevezte meg a látható és kevésbé látható táj elemeit, fontos megjegyzéseket fűzve mindenikhez, majd amikor a keleti részhez ért, azt mondta, hogy ott nincs semmi. Mármint olyan, ami hozzánk közel állna.

Nem állt messze az igazságtól, amikor ezt kijelentette. Ugyanis a határon túli rész már a kelet-európai régióhoz tartozik, más táj, más hitű, vallású és nyelvű közösség otthona. A közel száz év együttlét sem volt elég arra, hogy eltűnjenek a különbözőségek. A román álláspont szerint ez csak a teljes asszimilációval válik valóra. Ezért is kezdődik a román alkotmány a következő kijelenéssel: Románia egységes nemzetállam. Még nem az, de azzá kell tenni. Ez a politikai indítéka a velünk szembeni magatartásnak. Pedig a másság elismerése mindkét részről felszabadítaná a lelkeket, és a kölcsönös tisztelet igen jó barátokká tenne bennünket.

Mi, erdélyi székelyek, mindig a határ innenső részén éltünk és élünk ma is, és velünk együtt ott él minden magyar, bárhol is lakjon a történelmi Magyarország területén. Mi úgy tudjuk, hogy a határon túli megnevezés azokra vonatkozik, akik a túloldalról jönnek ide. Ezért nem illik rám és ránk és egyetlen magyarra sem a határon túli jelző.