Rovatok

Hihetetlen, elképesztő történetet mesélt a barátnőm. Közeli ismerőse szült a napokban, csodálatos, egészséges kisgyereknek adott életet. Nem volt komplikáció, nem volt semmi gond, azonban az anyukát még egy hét után is bent tartották a kórházban. Csodálkozva kérdeztem, miért? Hiszen ha minden jól megy, három-négy nap után szabadulni lehet onnan. Akkor mondja, hogy a gátmetszés túl nagyra sikerült és véletlenül összevarrták a kismama végbelét is. Órákon át nem tértem magamhoz, hogy ilyen létezik, mire ő megnyugtatott: a kórházban nem ez volt az egyetlen ilyen történet.

A szülés szépsége, a születés misztériuma. Sejtésem szerint minden nőt mélyen érint a kérdés. Vagy retteg tőle, vagy pedig az élet legszentebb csodájaként éli meg. Ezt a csodát alázza meg, tiporja szét teljesen az a kegyetlen, megrázó állapot, mely a kicsi anyukára a kórházban vár. Hihetetlen humorérzék kell ahhoz, hogy az évek alatt szétnyűtt, vérfoltos hálóingekben, pongyolákban jól érezze magát egy nő, aki éppen élete misztériumának legbensőségesebb utazásán vesz részt. Persze hamar kiderül, hogy ez a bensőséges utazás gyakorlatilag egy sprintverseny: gátmetszéssel, hogy minden hamarabb és biztonságosabban menjen. Jelenleg Romániában és Magyarország legtöbb klinikáján is, köztudottan százból kilencvennyolc esetben gátmetszést alkalmaznak. „Ne akarjon szenvedni, bízza ránk magát, hiszen tudnivaló hogy a gátmetszés véd az inkontinencia ellen, és meggyorsítja a szülés lefolyását. Nem a saját érdekemben, a gyerek és az anya érdekeit szem előtt tartva cselekszünk így” – minden kórházban ez a betanult szöveg. Néhol beavatnak a mélyebb dolgokba is: a szövetek gyors helyreállását segítjük ezzel, mert ugye azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ekkora lyukon kifér egy gyerek, tehát repedés nélkül nem lehet megúszni a dolgot. Ha pedig reped, akkor nehezen forr össze és csúnya lesz. Tehát gátmetszés. Teljesen logikus. Aláírom, vannak esetek, amikor szükséges a gátmetszés, de hogy ez 100-ból 98 alkalommal lenne így, ezt nem hiszem el. Ám egy anyukának, ha eszébe is jutna, hogy tiltakozzon a gátmetszés ellen, ezzel a „gyerek érdekében teszem” mondattal csírájában fojtják el a gondolatot is. Mert természetesen egyetlen anyuka sem akarja, hogy a gyerekének baja legyen. Bevett szokás lett, mint az, hogy injekció előtt szeszes vattával fertőtlenítjük a popsit, és mindaddig, amíg lesznek nők, akik kérdezés nélkül, csak úgy, mennek a vágóhídra, mindaddig lesznek olyanok is, akik szokásból, és természetesen az anya és a gyerek érdekében vágnak. Ez egy ilyen törvényszerű mókuskerék dolog lett. Az már csak a bonusz, hogy a nagy sietségben összevarrják az anya végbelét. A nyílt seb hónapok alatt meggyógyul ugyan, két-három év elteltével már az időjárásra sem lesz érzékeny, de a csonkítás okozta lelki sebek évek múltán is jelen vannak.

A vajúdás óráiban azonban az anyukákat nem a saját csonkításuk iszonyatos helyzete foglalkoztatja. Olyankor a kismamának természetesen eszébe sem jut, hogy ha a szülés folyamata gátmetszés nélkül egy ennyire rettenetesen veszélyes folyamat volna, akkor valószínűleg a Teremtő sem ezt az utat választotta volna az emberiség fennmaradására. A helyzet tehát, fehéren-feketén úgy áll: amíg mi nők nem vagyunk egyértelműen biztosak benne, hogy nem szeretnénk megcsonkíttatni magunkat, addig ne is várjuk el egy szülész doktortól, hogy így forduljon hozzánk: „Hölgyem, az Ön női mivolta arra kényszerít, hogy én védjem a gátját, és ne metszem el”. Mert ez a mondat csak a képzeletünkben születhet meg.

Azonban bármely szülész doktor, eltekintve attól, hogy férfi vagy nő, ha látott már erekciót és tapasztalhatta, hogy utána a szövetek újra helyreálltak, akkor bízzon abban, hogy a nők szövetei is fel vannak ruházva ugyanazokkal a képességekkel.

Léteznie kell egy megoldásnak arra, hogy megszűnjön a nőkben a félelem és egyszerűen csak higgyék el azt, hogy mi nők évezredek óta képesek vagyunk kihordani és megszülni gyerekeket, és ez most sincs másképpen.