Farsang – vetkőző alakoskodás

Farsang. Álarc. Maszkura. Alakoskodás. Ezek a szavak nagyjából ugyanazokat az alakokat vetítik elénk, s ha igen jók vagyunk, akkor még hangokat is próbálgathatunk a képekhez. Vízkereszttel eljött a bohóckodás ideje, teljesen nyíltan lehet űzni az alakoskodást, ahogy nálunk mondják, a maszkurázást. Emlékszem, kölyökkoromban milyen nagy lázban égtünk, mikor ki kellett találni, hogy minek öltözzünk a farsangi maszkabálon. De egyébként minden, maszkurázással vagy alakoskodással kapcsolatos ünneplés igen nagy erővel bírt akkoriban a gyerekek körében. És ezt tapasztalom ma is, saját gyerekeim mellett: már karácsonykor tudják, hogy amint lejár a „Jézuskás ünneplés” (így nevezik ők), utána jön a „bohóckodás”.

Azt nem igazán tudják, hogy miért van ez a szokás, honnan ered, persze, minden évben az óvó nénik, tanító nénik közlik velük a farsangi ismereteket, de szerintem nekik ilyenkor már csak az álarc a fontos, és hogy minek öltözzenek. Hihetetlen ötleteik vannak, néha már a Figura színház összes jelmeztára nem elég ahhoz, hogy egy általuk elképzelt maszkot összeállítsunk. De ha végre készen van, és elképzeléseik szerinti lett, akkor magukra öltik és átalakulnak. Tökéletesen átalakulnak: volt gyermekem, nincs gyermekem. Oroszlánom, tigrisem, mikulásom, mókuskám van. Annyira szép, ahogy ezt az alakoskodást komolyan veszik, hogy nekem is megjön a kedvem hozzá. Aztán, amint a felnőttekre kerül a sor, látom magunkon, eléggé gondban vagyunk, milyen alakot is választhatnánk. Ugyan a gyerekeknek volnának ötleteik arra is, hogy mi, felnőttek mit vegyünk magunkra, de amint nevén nevezik az alakot, rájövünk, hogy az annyira nem is lenne álarc. Mert a mindennapi életben is, amellett, hogy anyák, apák, szomszédok, gyerekek, testvérek, barátok vagyunk, de voltunk már rendőrök, orvosok, ügyvédek, bírók, állatszelídítők, herceget váró Csipkerózsikák, feleséget kereső háromkirályfik, boszorkányok, Piroskák és farkasok, gyenge nyulat szétmarcangoló medvék, erős medvék elé vetődött gyenge nyulak, agresszív oroszlánok és sok színre váltó kaméleonok.

Nekem például szokásom volt, hogy amikor olyan helyzetbe kerültem, mely megoldhatatlannak bizonyult, melyben nem akartam én Csibi Mártiként részt venni, alakítottam egyet magamon – legkönnyebben a frizurámon –, és akkor már nem én voltam az, akivel a szörnyűségek megtörténtek. És annak a másiknak, aki egy időre lettem, annak sokkal könnyebb volt túllépni ezeken a számomra nehéz helyzeteken.

Igazából a tiszta „Jézuskás ünnep” után a farsang egy újabb szembenézés: milyen alakot öltsünk magunkra, hogy saját magunk legyünk? A fársáng vagy maszk átveszi tőlünk a terhet, így kiléphetünk önmagunkból, és az álarc néha még jól is jöhetne, mert ugye, elrejti viselője egyéniségét, és ezáltal, a hiedelem szerint, védelmet nyújt a gonosz erőkkel szemben. Ugyanakkor meg szabaddá tesz, hogy úgy viselkedj, annak az alaknak megfelelően, melyet magadra öltöttél, tehát úgy viselkedj, ahogy akarsz. Ezért is jók az állati jelmezek: kiszabadítják a mélyre rejtett állati ösztönöket.

De visszatérve a kérdéshez: milyen alakot öltsünk magunkra, hogy mi magunk legyünk? Mert a sok mindennapi alakoskodásunk mellett nem igazán vehetünk fel olyan maszkot, amit a mindennapokban is előszeretettel viselünk. De be merjük-e vállalni, hogy a sok szerep mellett egy kis időre most önmagunkat adjuk? Persze, csak mint szerepet vállaljuk fel önmagunkat is, hogy azért a környezetünk ne jöjjön rá, hogy ezek most mi magunk vagyunk. Minek öltözzünk be, milyen maszkurának, hogy mi magunk legyünk? Azt hiszem, én a magam részéről csak levetkőzöm.