Elnöklátogatási párhuzamok

Több mint tizenkét évvel ezelőtt, 2001 májusában Románia akkori államelnöke, Ion Iliescu tett látogatást Székelyföldön, Hargita megyében. Az archívum segítségével emlékeztetem magam: kétnapos volt a látogatás, első nap megérkezett Csíkszeredába, megjárta gyárlátogatással Udvarhelyt, Szentegyházát, néptánc-előadásokkal, sóval, kenyérrel fogadták-vendégelték, nyilatkozott ezt-azt, együttélésről, „szegregációról”, „szeparatizmusról”, „viszályról”, „gyűlöletről”, „politikai egymásnak feszülésről” beszélt. Udvarhelyen „pluszban”, „meglepetésszerűen” még felkereste a csereháti apácákat is. Este Csíkban sajtóértekezleten hivatásszerűen nyomta a szöveget a békés együttélésről és a szeparatizmusról, amíg valaki – a történelmi hűség kedvéért e sorok írója – fel nem tett neki egy érzékenyebb kérdést.

A kérdés a „meglepetésszerű” zárdalátogatásról szólt, azt firtattam, hogy a kiadott programtól eltérően miért tartotta fontosnak az apácák felkeresését. Megdöbbentő volt az a stílus, az a modor, ahogyan az állam első embere rendreutasította, móresre tanította az újságírót. Hogy mit képzelek, ez itten Románia, miképpen kérdezhetem az ország elnökétől azt, amit. Meg különben is ő az ország elnöke, oda megy, ahova akar, s ebben az országban nem kell engedélyt kérjen ő senkitől, ha meg akar látogatni valamit. Éreztem, hogy a kollégákban, a jelen levő hallgatóságban, románokban, magyarokban egyaránt megfagyott a vér, a hangulat mérhetően feszültté vált – így derült ki számomra, hogy kérdésem érzékeny húrokat pengetett. A helyzet is mai szemmel nézve elég fura volt – miután átestünk egy rendkívül szigorú biztonsági ellenőrzésen (fémdetektoros kapun kellett átmenni, megmotoztak, megnézték a táskánk tartalmát, be kellett kapcsolni a biztonsági őrnek a diktafont, szóval megvolt már néhány hónappal a szeptember 11-ei terrortámadások előtt az egész mostani repülőtéri macera), a megyeháza tanácstermében valahol a fal mellé szorítva álltunk, s kérdéseinkkel egy állványon álló mikrofonhoz kellett vonuljunk, és a választ is ott kellett persze megvárjuk. Iliescu dörgedelmeit végighallgatva újabb kérdést feltenni nem volt lehetőség, úgyhogy bólintottam, jegyzeteltem, majd eltettem a tanulságokat magamnak. Rövid távú pozitív fejleménye az ügynek mindössze annyi volt, hogy másnap a biztonságiak már annyira ismertek, hogy gyakorlatilag szabadon mozoghattam autóval az elnöki konvojban, bejutottam a maroshévízi kolostorba, sőt, még együtt is ebédelhettem az állam első emberével és a házigazda Selejan püspökkel, igaz, talán nem ugyanazon asztalnál. Az előző napi kérdésemnek azonban megvolt az ebédkor is a visszhangja, kíváncsi bukaresti sajtós próbált még kiszedni belőlem az asztalnál ezt-azt, de már igazán „barátságos” hangulatban.

Olvasom, hogy Traian Băsescunak, a caracali autonómia hívének, az ország mai első emberének a minapi marosfői látogatásán egy újságíró szinte szóról szóra ugyanúgy járt, mint én tizenkét évvel ezelőtt: ráförmedtek, hogy miképpen merészelte azt kérdezni, amit, különben is ez Románia, s ha nem tetszik, mehet Magyarországra. A különbség az volt, hogy nem maga az elnök inzultálta az újságírót, hanem egy „szervező” feliratú kitűzővel és „Besszarábia az Románia” trikóval rendelkező illető. S az érzékeny kérdést pedig nem egy magyar, hanem egy román újságíró tette fel. Hogy miket mondott aztán maga az államelnök, jól tudjuk. Az a fajta mentalitás, amelyet 2001-ben Iliescunál érhettünk tetten, láthatóan még ma is uralkodó Romániában. „Iliescu szerint az egyszerű emberek jól megvannak egymással, a viszályt csak a magyar és román szélsőségesek szítják. Arra kérdésre, hogy kiket tart magyar szélsőségeseknek, Iliescu kifejtette, azokat, akik a kisebbségi problémát eltúlozzák, ennek állandó hangsúlyozása maga az extrémizmus. A szélsőségesek a túlzott szeparatizmus, az iskolák különválasztásának hívei.” Ezek a gondolatok még az exelnöknek az 1993-ban tett székelyföldi látogatásából származnak (Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006): a hasonlóság a manapság hangoztatott politikai nyilatkozatokkal biztosan nem a véletlen műve. S bizonyítéka annak, hogy az elmúlt húsz évben a nemzeti önrendelkezés tekintetében Romániában egy tapodtat sem haladtunk előre. Éltünk, igen, egymás mellett, mint „egyszerű emberek\". A román nemzeti államhatalom szemében azonban az „egyszerű ember” nem „szeparatista”, nem „szélsőséges”, nem szítja a „feszültséget”, a „gyűlöletet”. S lehetőleg románul beszél. A mi jövőnk ebben a világképben egyszerű, és benne van már magában az elnevezésben, ahogy szeretnek illetni bennünket: mi vagyunk a magyar származású románok. Hiszen ez Románia, nem?