Csakazértis

Mindjárt vége a választási kampánynak, lesz egy kis csend, aztán jöhet a voksolás nagy napja. Amelyről könnyen lehet, hogy ismét tömegesen fognak távol maradni a szavazók.

Az egész választási őrületben egyetlen élvezetes momentum van, a kampánycsend. Valójában semmi sem indokolja, hogy fenntartsák ezt a futam előtti rövid megtorpanást, hiszen a határozott választók egészen biztos nem egy nappal azelőtt fognak dönteni, a határozatlanoknak pedig úgyis mindegy. Ha sok a határozatlan, az nem a választópolgárokat, hanem a jelölteket minősíti.

A kampány nagy zajától többnyire nem lehet tisztán hallani a részleteket, a fontos témákat elnyomják az anyázások. Ebből a szempontból viszont igenis sok értelme van a kampánykussnak. Az a rövid csend aranyat ér.

Az elmúlt időszakban megtudhattuk például, hogy az égvilágon mindenre van megoldás. Csak éppen erre vagy arra a polgármesterjelöltre, illetve képviselőjelölt-listára kell szavazni. Mert, ha aztán ők vezetik az adott települést, akkor nemhogy stabilitás, de gazdasági fellendülés, infrastruktúra-fejlesztés, munkahelyteremtés, hömpölygő jólét lesz, pikk-pakk. És közbiztonság. Ez különösen azoktól hangzik nagyon hülyén, akik mostanig is hivatalban voltak. Természetesen, vannak régi motorosok, akik derék módon szolgálták a közösségüket, és nem csak a kampány során jutott eszükbe, hogy valamit csinálni is kéne, illetve hogy nem feltétlen avatásból áll a világ. És akkor ott a kérdés, hogy jó-jó, de mit tudnának jobban csinálni az újak? Vagy vannak-e egyáltalán tettvágytól duzzadó újak, és nem pedig átsminkelt, átöltözött csapatok próbálnak labdába rúgni?

Nos, erre jó a szavazás. Lehet választani a régit, lehet az újat, lehet érmefeldobással dönteni, lehet érvénytelenül szavazni. A lényeg, hogy meg kell próbálni. Merthogy ennyit mindenképpen megér a szavazás napja. Ez az a nap, amikor a polgár dönthet. Nem nagy dolog abban az értelemben, hogy innentől kezdve négy évig megint semmibe veszik. Abban viszont nagy lehet, hogy a kisember legalább eljátszhat a gondolattal: mégiscsak számít, hogy mit tesz.

Ilyenkor szokták a szkeptikusok Mark Twaint idézni: „Ha a szavazás bármit is megváltoztatna, akkor már betiltották volna.” Nehéz ezzel vitába szállni, de ha meg sem próbáljuk, lemondunk arról az elvi jogunkról, hogy egyáltalán bármit is számon kérjünk.

Alkalmanként szóba kerül a parlamentben, hogy a szavazás legyen-e kötelező. Készült erről törvénytervezet is, az egyik változat át is ment a szenátuson. Természetesen hallgatólagosan, szavazás nélkül. Ez így stílszerű a felsőházban. Mi ne legyünk ilyenek! Még csak hármat kell aludni és vége, meg lehet szusszanni egy kicsit. Őszig. Aztán kezdődik megint.