Behívóparancs

Miközben Hargita sörét kortyolgatta, arról értekezett hallgatóságának, hogy ő bármikor kész lenne bevonulni a kelet-ukrajnai frontra, hogy ott jól fenéken billentsen valakiket. A szó elszállt, a sör elfogyott. Rá egy évre kibontakozott a migránskérdés, a televízióból ömlöttek ki a szerb-magyar határon beözönlő tömegről készült riportok, ismerősünk pedig ismét gurította – a sör mellett – a szavakat: ha most hívnák a magyarok, hagyna mindent és rohanna a határra, hogy védje a hazát.

A napokban meg is jöttek a behívók, igaz, nem a magyarok küldték, hanem a románok, és nem a frontra hívtak, hanem a megjelölt katonai egységhez. Nem tudjuk, hogy barátunkat is megtisztelték-e egy értesítővel. Az viszont bizonyos, hogy a korábban sorkatonai szolgálatot teljesített férfiak közül sokan felszisszentek az elmúlt napokban, amikor behívóparancsot kaptak, amelynek értelmében meg kellett jelenniük az adott katonai egységnél.

Sokan rögtön előkotorászták a vesekövükről, magas vagy alacsony vérnyomásukról, lúdtalpukról, migrénjeikről kiállított régi orvosi papírjaikat, hogy azokat bemutatva bizonyíthassák, ők teljesen alkalmatlanok az ország védelmére.

Igen, elegendő egy úgynevezett rutinellenőrzés ahhoz, hogy rögtön kiderüljön, ebben az országban más jelentéssel bírnak a szavak. Mert mit is takar egy romániai magyar, egy székely számára a haza, a katonaság, a besorozás, az ellenőrzés, a védelem szó? Semmiképp sem azt, amit egy romániai román számára. A haza – bármennyire is felfoghatatlan a többségnek – a kisebbség számára sosem fogja azt az országot jelenteni, amelyben lakik. Egy székely számára Románia nem több, mint lakhely, Székelyföld viszont szülőföld, Magyarország pedig a szétszakított haza.

Ugyanez a helyzet a katonasággal, a rendőrséggel, a csendőrséggel is. Nem hiába maradnak betöltetlenül a kisebbségek számára fenntartott helyek a rendőrakadémiákon, hiszen a közösség tulajdonképpen megvetéssel viszonyul azok felé, akik kisebbségiként felesküdnek arra, hogy védik az országot. Ezért is vannak szép számmal azok, akik többszörösen megalázottnak érzik, ha romániai magyar rendőrtől, csendőrtől kapnak bírságot.

A létező ellentét feloldása lehetetlen. Marad tehát az elfogadás, egymás tiszteletben tartása. És persze annak bebizonyítása, hogy ilyen magas vérnyomással, ilyen visszeres lábakkal lehetetlen megvédeni a hazát. Bocsánat, az országot.