Az acsarkodók

Úgy hozta a sors, hogy évek, majdnem évtizedek teltek el azóta, hogy nem volt alkalmam-lehetőségem-időm olvasgatni a marosvásárhelyi román újságokat. Való igaz, túlzott hiányérzetem ettől nem támadt, mert arra élénken emlékeztem, hogy az itteni román  média csak nagyon rövid ideig volt képes a kommunista diktatúra 1989-es bukásának örvendezni, hiszen már 1990 elején nekilátott szapulni az Erdélyben őshonos nemzetet, az idővel kisebbséggé olvadt magyarságot. A vásárhelyi „fekete márciusért”, a magyarellenes pogromért nemcsak a gengszterváltás megrendezői, a politikai rendőrség és posztkommunista nacionalisták viselik mindmáig a felelősséget – és mindmáig büntetlenül –, hanem a sajtójuk is. Az erdélyi magyarság önvédelmének és önösszeszedésének heteiben, hónapjaiban, éveiben semmit sem lankadt a pártállami időkben gyökerező hazug  propaganda, uszítás, ökölrázás médiaelánja, ám némiképp a háttérbe szorult, mert közben az óvatos, de elodázhatatlan európai nyitás és demokratizálódás mégiscsak hozott némi intellektuális, civilmorális, polgári-liberális fuvallatot a román sajtóba is. S bár a többségi média java része már csak neveltetésénél és hagyományainál fogva is ellenséges, bizalmatlan és értetlenkedő mindennel szemben, ami nem román, mentségére legyen mondva: nem programszerűen és megátalkodottan az. Gyakorta még a miénknél is nyitottabb, toleránsabb, nagyvonalúbb. Van azonban egy kisebbik része ennek a román sajtónak, ami mintha ma is 1989-et írna, esetleg tudathasadásosan 1990-et, de a Ceauşescu-éra „rendjét” mindenképpen visszasírva.

Néhány számát volt alkalmam átböngészni-olvasni az elmúlt napokban a kékké „szabadított” egykori megyei pártlapnak, és hát muszáj volt szörnyülködnöm. Gyökeres, tisztes átalakulásra ugyan nem számítottam a kilencvenes „vátrás” évek vérgőzös nacionalizmusától és sötét földhözragadtságától szűk emberöltőnyire, de az a zsigeri gyűlölet, magyarellenesség és komplexált hőzöngés, ami ebből a „szabadon áramló szófolyamból” ki-kicsurran, az émelyítően és elkeserítően kínos. És nini, hát nem ugyanazok a desperádók írják szakmányban az őrültségeiket, mint évekkel ezelőtt?! Hogy nem unják? És hogy nem unják őket az időközben európai polgárokká vált román olvasók? Vajon ők nem érdemelnek mást, többet, jobbat? Nekik az kell, hogy egy vezető humán értelmiséginek álcázott tollnyűvő felvilágosítsa őket: Matei Corvin anyját úgy hívták, hogy Elisabeta Sălăjan? Meg hogy az átkozott székelyek éppen most hamisítják meg a saját és az ország történelmét? Miközben persze minden nyavalyás magyar Erdély elszakításán és Románia feldarabolásán, sőt eltörlésén ügyködik.

Kár, hogy a „szabad szó” vásárhelyi román propagálói mindmáig nem figyeltek fel Tamási Áron intésére: „Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnan jöttek.”