Bevallom: ágat dobtam, kaput loptam

Jó néhány évvel ezelőtt kisgyerekként mindig vártam a húsvétot. Nem csak a locsolkodásért, a tojásért, és – ne tagadjuk – a kis zsebpénzért. A nagyszüleimnél még éltek, élnek a régi hagyományok, szokások.

A kortársaimmal néhány nappal nagyszombat előtt kisétáltunk a közeli fenyvesbe – kis baltával, fűrésszel – fenyőágat vágni. Már önmagában ez is kaland volt. A zöldellő ágakat hazavittük kis szekéren, biciklin, rosszabb esetben a hátunkon, betettük a fészerbe, és rájuk sem néztünk nagyszombat estig. Akkor elővettük őket, kicsit lefaragtunk belőlük, és ráírtuk a nevünket – nagybátyám asztalos lévén, mindig volt nála asztalosceruza, és akkoriban már az is érdekes volt számomra. Szóval ráírtuk a nevünket, majd vártuk a sötétedést.

Nyolc-kilenc óra környékén hátunkra vettük az ágakat, és elindultunk, hogy oda „dobjuk” annak a lánynak, akiről úgy gondoltuk, hogy megérdemli. Az utca végén lepakoltuk a terhünket, majd egy ággal suttyomban megközelítettük a lányos házat. Szívünk majd kiugrott a helyéből. A faágat nekidobtuk az ajtónak, majd usgyi, el onnan. Másnap reggel büszkén sétálgattunk a faluban, néztük, kinek hány – időközben feldíszített – fenyőága van. Meg is kaptuk a fizetségünket hétfőn, amikor locsolni mentünk. Akinek „fát” dobtunk, az gesztusunkat egy zsebkendővel – bocsánat, keszkenővel – díjazta. Hazaérve nagymamám mindig megkérdezte, hány keszkenőt gyűjtöttél? Én meg büszkén mutogattam neki, közben magyarázva, hogy ezt-azt kitől.

Időközben kinőttem a faágdobálásból, és belenőttem a kapulopásba. Legényekként vártuk a nagyszombat estéjét. Miután „utódaink” végeztek a faágdobálással, elindultunk a lányos házakhoz kaput lopni. Néhány szülő bizony megkeserítette az életünket – volt, aki lánccal kötötte oda a kaput a félfához, mások oda hegesztették, míg megint mások csavarozták. A lánccal, a csavarral meg tudtunk birkózni, de a hegesztéssel nem.

Szerencsére így is volt elég kapu, amit el lehett lopni – ha nem a kicsi, akkor a nagy. Miután „elemeltük” a kaput, izzadva, nyögve vittük, minél messzebbre, minél jobb rejtekhelyre. Másnap reggel aztán büszkén sétáltunk a faluban, néztük, hogy ki találta meg az övét, ki mennyire ideges – volt, aki egyáltalán nem, és volt, aki nagyon. Persze azt mindenki tudta, hogy kin kell keresni a tulajdonát – üdítőért, később meg borért szolgáltattuk vissza.

Néhány alkalommal a falu fiatal házasemberei megpróbálták felélénkíteni a még régebbi hagyományokat. Traktorokkal mentek ki a fenyvesbe, ott levágtak néhány fenyőágat. Nagyszombat éjszakáján ezeket felszegezték minden egyes kapura. Másnap reggel mindenki arra ébredt, hogy ott fújja a szél a bejáratnál az örökzöldet. Húsvéthétfőn aztán a „tettesek” csoportban indultak locsolkodni. Ki tojást, ki kolbászt, ki bort, ki pálinkát adott nekik. A csoport előtt futott a maskara. Kezében egy bot, amelynek a végén egy zokni volt, tele hamuval. Azzal paskolta meg azokat, akik nem akartak adni valamit a házasembereknek. A „szerzeményeket” aztán este egy rögtönzött „bál” keretében elfogyasztották. Amikor láttam a locsolókat, arra gondoltam, hogy ezt én is akarom. Sajnos mire „belenőttem”, már nem locsoltak így a faluban.

Az idő eltelt, de így is várom a húsvétot – már csak azért is, mert ez az egyik olyan ünnep, amikor összeül a család.