A hallgatás cinikus vigyora

Hétfőn lesz húsz éve annak, hogy Vásárhely főterén halált szórva felugattak a gépfegyverek. A meggémberedett, de kitartóan helytmaradó tömeg, több száznyi, de talán több ezernyi ember akkor meghőkölt, az első pillanatokban nem tudta mire vélni a dolgot, de aztán, hogy a sötét égbolton, a marokban tartott pislákoló gyertyafények fölött  – ma sem tudom honnan került a sok gyertya a kezünkbe – villódzva kúszni kezdtek a nyomjelző lövedékek, egyre lejjebb eresztve a röppályákat, fejvesztve menekülni kezdett. A rémület kaszált végig a tér fölött, kiutat keresett mindenki az élet felé. Mert a kísértetiesen egyre lennebb ereszkedő fénycsíkok a halál fuvallatát hordozták. Zenei aláfestésként a gépfegyverek egyhangú kelepelése szolgált, amibe disszonánsan vakkantott bele egy-egy puskadörrenés, pisztolycsattanás, háttérzajként pedig a tömeg jajveszékelése, a megrökönyödöttségből eszmélő menekülők rémült kiabálása, a szaladó emberek lábának csattogása, meg a sebesülteket segítő cipelők lihegése szolgált. Hatan maradtak az aszfalton, vagy a főtéri park hótlan, csenevész füvén.  Akkor még nem tudtuk, csak másnap, amikor kitört a hurráoptimizmus, kezdték csak rebesgetni, hogy hat ember életét oltották ki a sunyi lövedékek.

Húsz éve ennek, s azóta sem derült ki, hogy kik lőttek. A vizsgálatok szerint sem az állambiztonságiak, sem a rendőrség – az akkori milícia –, sem a katonaság. A golyók csak úgy jöttek valahonnan a semmiből, csak úgy átjárták a környező házak és üzletek ablakait, kirakatait, máig látható mélyedéseket ütöttek a nagy üzletház travertin oszlopaiba, s aztán továbbmentek az emberek felé.

Hetek múltán, amikor az egyik húszéves áldozat szüleinek lakásán üldögéltem, az apa elővett egy nejlonzsákot, s kirázott belőle egy még mindig nedves, gyapjúból kötött pulóvert. Tenyérnyi, halványuló vérfoltok voltak rajta, s a gyapjúszálak között néhány golyóütötte lyuk. Így kapta vissza az ügyészségről. Amikor hazahozta, s kivették a pulcsit a zsákból, valami halkan koppant a földön. Egy revolvergolyó volt. Annyira tűzetesen vizsgálták át a fiú ruháit, hogy ezt nem vették észre. Azóta az apa is eltűnt, az anya is. Hol vannak, ma sem tudom. Néhány nappal a városból való eltűnésük előtt még beszéltem a gyásztól összetört anyával. Akkor mondta – ismeretlen emberek ólálkodnak a házuk körül, időről időre fenyegető telefonhívásokat kapnak, már nem bírják a nyomást, el kell tünniük a városból. Hogy kik fenyegették akkor őket, nem tudta, vagy nem merte elmondani.

A halottak fellelésének helye közelében akkor frissen, fából készült kereszteket ácsoltak, rajtuk a négy magyar és két román halott neve. Majd többször is határozat született a tanácsban, hogy a „forradalom áldozatai”, a forradalmár hősök méltó emlékművet kapnak. Nem voltak hősök. Vétlen áldozatok voltak, akik rossz időben rossz helyen tartózkodtak. Bármelyik vásárhelyi „hőssé” válhatott volna, ha épp ő kerül a golyók útjába. Számtalan tanácsi vita, s ezek nyomán született határozat szólt arról, hogy milyen lesz az emlékmű, hová állítják fel, milyen cseréket eszközölnek ennek érdekében. Az esőtől-naptól szürkülő, egyre rozogábbá váló keresztek most is ott vannak a Grand szállóval szemközt. Ennyi. Új emlékmű nem készült.

A húszéves évforduló előtt négy nappal tartott városi tanácsülést egypercnyi néma csenddel kezdték, a forradalom hőseinek emlékére. Ennyi volt a megemlékezés. Azé a tanácsé, amelyik a rendszerváltozás nyomán válhatott annyira-amennyire demokratikus tanáccsá, s amelyiknek joga, lehetősége, de kötelessége is lenne, hogy végre húsz év után egy tisztességes emlékművet állítsanak a \'89-es december 21-i marosvásárhelyi események ártatlan áldozatainak.