Fotó: Veres Nándor
Márton Árpád festőművész maga rendezte azt a jubileumi kiállítást, amely munkáiból nyílik szombaton. Amint végigsétáltunk az öt kiállítótermen, ahol a közel 120 alkotás megtekinthető, az iskolai évekről, az alkotásról, Csíkszeredáról és a mostani ifjú alkotókról beszélgettünk.
2015. október 02., 11:342015. október 02., 11:34
Rögtön a legelső teremben Márton Árpád korai munkái láthatók, van közöttük olyan is, amelyet tizennégy éves korában festett. Ezek az első próbálkozások, tapogatózások, láthatók az első tájképei, az első önarcképe, figurális ábrázolások, az a kép, amelynek megfestésére édesapja kérte 1954-ben, amikor fél év után hazament, hogy mutassa meg, mit sajátított el annyi idő alatt Marosvásárhelyen. Most is büszke erre.
„Az érdekessége az volt, hogy minden év végén volt a nagybányai stílusra megszervezett egy hónapos tájfestés. Megtanítottak arra, hogy a fát hogy kell megnézni, hogy kell megfigyelni az alapvető dolgokat. Alapjaiban megtanították, hogyan kell felépíteni a munkát. Volt egy szellemi kötelező váz, és akkor mi gondolkodhattunk, hogy impresszionista vagy milyen stílusban csináljuk tovább. Történt olyan, hogy Nagy Pál, a híres pedagógus és festőművész vasárnap reggel kikért a bentlakásból a nevelőtől és elvitt magával festeni. Ennél nagyobb kitüntetés nem is kellett, hogy a tanár a hóna alá vett és egész nap együtt festettünk, beszélgettünk. Én nagyon sokat ennek köszönhetek. ”
Ebben a teremben sorakoznak a diplomamunkája előkészítő tanulmányai, vázlatai. Izsák Márton egykori iskolaigazgató szobrot készített az ifjú „Marciról”. „Miután meghalt, a munkáit kidobták az udvarra a műterméből, és Hunyadi László, aki ugyancsak növendéke volt, mondta, hogy össze van törve, de el kellene vidd, mert rólad készítette. Sárpátki Zoltán rakta rendbe, és nagyon büszke vagyok rá. Ez az első terem az indulás, a kezdet, ragaszkodtam ahhoz, hogy ezek a munkák is itt legyenek.”
Marosvásárhelyről Incze Istvánt, Nagy Józsefet, Liskóczi Gábort, Barabás Istvánt, Nagy Pált, Oláriu Györgyöt, Izsák Mártont, Kolozsvárról id. Kádár Tibort, Miklósi Gábort említette mestereként. „Miklósi Gábornak is áldom emlékét, hogy mire tanított meg: a lényege, hogy a képzőművészet nyelvtanát meg kell tanulni. Attől még nem leszel író, hogy a magyar nyelvtant ismered, de kell tudd. Ugyanígy van a képzőművészetben is, ha álmodból felébresztenek, akkor is kell tudd. Hogy mit csinálsz abból, a mesterségbeli tudásból, az már a te dolgod, lelki és hozzáállás kérdése.”
A baloldali teremben több korszakból származó képek találhatók. Ott van közöttük egy 1962-ből való önarckép, egy alkotás a sárga időszak világából, a Vihar, a Sirató, a Paraszt miatyánk, a Vajúdás, a Napfaragó. „Soha nem festettem egyetlen alkotást sem anélkül, ami nem hátulról jött volna, vagy valami üzenet nem lenne benne. Nem a l\'art pour lart-ért csináltam. Hihetetlen erőfeszítéssel üzentem, amit lehetett. Ezért maradt meg ez az anyag, mert a kornak nem kellett. Örülök neki, mert engem igazolt az idő.” Itt kapott helyet a várakozást ábrázoló mű is. „Egy falusi világban a várakozás egy hihetetlenül jó érzés volt, nagyon sokszor értem haza megrakott szekérrel, amikor nagyanyám vagy édesanyám egy lámpa mellett bóbiskolva várt, és volt ennek egy hihetetlen hangulata. Azért maradt a tányérnak a fehérje annyira jelképes, mert lényegében ezért vártak, hogy ennem adjanak.”
Amíg átsétáltunk a jobboldali termekbe, kérdésemre, hogy ha újrakezdhetné, miért választaná Csíkszeredát ismét (amint ezt korábban többször nyilatkozta), elmondta, olyan közeg ez, amilyennel sehol máshol nem találkozott.
„A főiskola után volt egy Imre bácsi mögöttünk, egy szakember, aki azt mondta, kergessétek el a dilettánsokat, szóba se álljatok velük, keményen kell dolgozni. Minden évben kétszer jött, féltünk is tőle, kemény volt, megmondta a véleményét. De amikor ő bizonyos dolgokra rámondta, hogy jó, ezt kellene tovább csinálni, meg lehetett nyugodni. Sok minden lényegében megerősíti azt, ami itt van. Ezért mondtam, hogy ha még egyszer választhatnék, ezt választanám ismét, mert ezt végig kellett csinálni és végigcsinálnám újra. Most a kihívások persze egészen mások, huszonegyedik századot írunk, de nincs, amit csináljak, ezt teremtettem. Én hoztam valamit magammal, ábrázolok valamit és a huszonegyedik század válasszon magának további utat. Rengeteg ága-boga van. Éltük az életet, dolgoztunk. Nem azért csináltam ezt a dolgot, hogy majd valamikor mi lesz. Akkor ez volt, jó szívvel csináltuk.”
A következő teremben is különböző időszakokból válogatott alkotások vannak. Mint mondta, egyik kedvence ezek közül a Maros és az Olt meséjét ábrázoló festmény. De itt található a vörös szemű lány, a dagasztás pillanatát megörökítő festmény, a feje tetejére állt világot megmutató alkotás és a Vándor is, amely valamikor Kőrösi Csoma Sándor emlékére készült.
A negyedik teremben akvarellek sorakoznak a falon. Itt látható ugyanakkor az a sorozat is, amely Párizsban volt kiállítva. Román Viktornak az volt a kérése, hogy a volt művészeti iskolából páran, akikkel együtt végeztünk, állítsunk ki. Ez már csak hagyaték volt. 2000-ben sikerült elintézni, hogy a párizsi magyar kulturális intézetben rendezzünk egy kiállítást. Én ezt az öt munkát küldtem, a címe Közép-Európa 2000. Üzenet volt ez Párizsnak.” Ebben a teremben tekintetők meg ugyanakkor a művész könyvillusztrációi is.
Az ötödik teremben nemrég készült munkákat is lehet látni. Az ifjú alkotókra terelődik a szó és arra, hogy őt mindig is foglalkoztatta a „hogyan tovább” kérdése. „A mi időnk az egy világ. Bizonyos dolgokon át kell menjünk. Most a huszonegyedik századot éljük. Nem szabad elfeledkeznünk, hogy ez egy újabb kihívás. A mostani ifjúságot sem szabad elítélni a keresésért. A huszadik század stílusirányzatai szétomlottak, a felszabadult világban annyi kínálkozó lehetőség van, és ezt szükséges is kihasználni. Nézzük meg, a mi helyi hogyanjainkban hogyan fogjuk értelmezni a világot. Mert tartalmilag lehet, hogy sokkal több mondanivalójuk van, megkeresve a megfelelő technikát, az ábrázolási hogyanokat, mert hihetetlen változatos az. De szükséges! Az ifjúság kísérletezzen, az a dolga. A hogyan tovább ott kell legyen. Százszor fogom hangsúlyozni, hogy az volt a jó érzés annak idején, hogy hittek bennünk. Én nem tudok eleget hálálkodni, hogy Nagy Imre mester hitt bennünk. Gál Andrással voltunk azok, akik indultunk és voltunk. Hitt bennünk. A cöveket leütötte, azt mondta, igen, ezek képzőművészek, ezek mellett ki kell állni. Ugyanúgy mi is ki kell álljunk a következő nemzedékért. Elégtételt és bizalmat szavazni nekik. Csinálják. Az idő kideríti.”
szóljon hozzá!