Szenvedély nélkül nem lehet alkotni

– Itt végezte az egyetemet, de tanulmányait Pécsett folytatta. Úgy érezte, itthon beszűkült a tér, több lehetőség kínálkozott idegenben?

– Egy idő után valóban úgy éreztem, itthon megfulladok. Tágabb horizontokra vágytam, úgy adódott, hogy vonatom a pécsi állomásba gördült, a város és a közeg pedig nagy perspektívákat vázolt elém. Minden adott volt, hogy ott ragadjak…

– Tudomásom szerint Pécs nem az a város, amely sok idegent befogad. Önnek hogyan sikerült a beilleszkedés?

– Teljesen függetlenül attól, hogy valakinek mi a foglalkozása, ha valaki elmegy egymagában valahova, ahol több időt eltölt, keresni kezdi a gyökereit. Az ember arra vágyik, hogy egy utcasarok, egy ház, egy fa vagy egy parkban egy pad emlékeztesse valamire. Ezt azonnal nem kapja meg, és gyökértelennek, múlt nélkülinek érzi magát. De ha eltelik egy év, egy ciklus lezárul, már az is kapaszkodót jelent, hogy elmondhatod, tavaly ilyenkor itt velem ez és ez történt. Ahogy múltak az évek, egyre több emlék rakódott egymásra. Másrészt a pécsi emberek mindent megtettek, hogy otthon érezzem magam. Fiatal mesterisként, illetve doktorandusként még nagyon benne voltam ebben a pezsgő életvitelben. Rengeteg eseményen vettünk részt, csoportosan mozogtunk, együtt emésztettük meg az élményeket, és persze szórakoztunk is. Ugyanakkor a doktori iskola is egy összekovácsoló szerepet töltött be, mesterem, Keserű Ilona pedig egy rendkívül felvilágosult világszemléletű művész volt, aki gyakorlatilag a történelmi Magyarország régióiból hozzáforduló, és megfelelő színvonalat bizonyító jelölteket mind felvette a képzésbe. Ezáltal egyfajta kulturális átjárást biztosított a hallgatók és különböző művészeti szemléletek között.

 A teljes interjú az Erdélyi Napló január 8-án megjelenő 2. lapszámában olvasható.