Zabawa – avagy egy fájdalmasan vicces Mulatság

A lengyel dráma az élet miértjei körül forog. A három szereplő keresi a mulatságot. Története nincs is, csupán történés ebben a mulatság-kereső helyzetben. Emberekről szól, akik valamiféle kiutat keresnek a hétköznapok rapszodikussá vált menetéből. Ezért is keresik a mulatságot. Lehet az esküvő, bál, halotti tor vagy bármi. Csak történjen valami. Pontosan emiatt ismétlődik annyiszor az az egyszerű kérdés is, hogy Hol a mulatság? Talán különbek ők nálunk? Az utóbbi kérdés talán még közelebb hozva a balkáni gondolkodásmódhoz a darabot. A Zabawa rendezőjével beszélgettünk a bábszínház kávézójában, majd a próbára is belestünk.

Hol voltál eddig?

Sepsiszentgyörgyön tanultam táncolni, majd Bukarestben elvégeztem a rendezői szakot. Ott dolgoztam eddig inkább táncelőadásokkal, amelyekben volt ugyan pénz, de szalagmunkának számított, és azokat nem bírom elviselni. Értelmetlennek tartom azt, hogy még egy megszokott darabbal gazdagítsuk a repertoárt. Valami új munkafolyamat kellett, amely által egymástól tudunk tanulni, és ebben az átalakulási folyamatban a néző is részt vesz. Az itt bemutatott Zabawa életem első szöveges rendezése, eddig csak táncelőadásokkal foglalkoztam.

Miért pont Marosvásárhelyre jöttél ezzel a darabbal?

Nem hiába abszurd, nem hiába Mrozek és nem hiába Marosvásárhely. Ebben a drámában a kontextus a lényeg. Ezért egy új színházi környezetben akartam megteremteni ezt fiatal tehetséges színészekkel, akikben tökéletesen megbízom, és nem érzem közben, hogy fel kell rohannom a színpadra, mert én másképpen képzeltem el. Teljesen a színészekre szeretném bízni az előadást, ugyanis ebben a darabban nem csak játszanak, hanem közben gondolatok is születnek bennük és a nézőben egyaránt. Azt szeretném, hogy azok, akik eljönnek az előadásra ne csak érezzék, hanem értsék is az alkotást, éppen ezért kell őket is bevonni az előadásba. Persze, nem fizikailag, hanem szellemileg. Munkám egyik fő célja az, hogy megtaláljam a módját annak, hogy a professzionális színházi körülmények közé életet leheljek, és őszintén eljuttassam a nézőhöz azt, amit létre próbálunk hozni.

Ki a célközönséged?

Nincs célközönségem. A darab mindenkihez szól. Úgy az intellektuális réteghez, mint az édesanyámhoz vagy az édesapámhoz, aki egyszerű asztalos és feljön megnézni az előadást. Erről eszembe jutott a budapesti Bárka színház, amely ugyancsak ezt a darabot még a börtönbe is elvitte, ezáltal olyan rétegeket is érintett, amelyet nem neveznék intellektuális közegnek. A lényeg tehát, hogy bárkit megszólíthasson ez a groteszk – azaz fájdalmasan vicces – darab. A néző fontos része az előadásnak, akivel meg kell tapasztaltatni azt a színházi élményt, amiért máskor is visszatér. A közönség előtt semmi értelme eltitkolni a színpadon azt, ha valami a háttérben rosszul működik, mert az képmutatás lenne. A nézőnek is azt kell éreznie, ami valójában történik, mert a színház lényege pontosan a színész és a közönség kapcsolatában rejlik. A mai színház zömében erről a képmutatásról szól, és én ez ellen szeretnék harcolni a Zabawa-val. A pénzhiány mellett az emberek azért sem járnak színházba, mert nem volt még olyan színházi tapasztalatuk, élményük, amiért később is visszajönnének.

Mi a legfőbb célod a Zabawával?

Ha az ember jól dolgozik, akkor joga is van odaszólni alázatosan. Pontosan emiatt nem adtam fel az elmúlt hetekben, amióta elkezdtük a rendezést. Néha elegem volt a sok kompromisszumból és időhiányból, ugyanis két intézménytől is függött a darab: helyszín miatt az Ariel színháztól, valamint a mesterit végző színészek miatt a Színművészeti Egyetemtől is. Legnagyobb motivációm az volt, hogy ha már befejeztem a darabot, akkor jogom van és tudok is beszélni a munkafolyamat hátteréről. Továbbá azt szeretném, hogy erre ne csak a színházba járó közeg jöjjön el, hanem mások is. A marosvásárhelyi előadás egy román ősbemutatónak az előkészülete is, mert célom ugyanezt Bukarestben is színre vinni.

Vannak olyan rendezők a nagyvilágban, akiket példaképednek tekintesz?

Peter Brook angol rendező, aki képes a sztár színészek mellé amatőröket felsorakoztatni, és úgy ötvözni őket, hogy az egy teljes egész legyen. Megemlíthetném Maurice Béjart francia koreográfust vagy akár Bocsárdi Lászlót is, aki rá meri ruházni a színészre mindazt a teljesítményt, amelyre jómaga is képes lenne, mert megbízik bennük.