Több ezer kokárda őrzi a nagymama emlékét

Mint Gizi néni unokája, Szegedi Noémi elmondta, emlékei szerint mintegy tizenegy évig jelen voltak saját készítésű szalagrózsáikkal a Márton Áron téren megrendezett március 15-i ünnepségen – ő akkoriban, ötödikes lévén, ismerősei előtt szégyellte árulni nagymamája alkotásait. Idővel azonban, amint átérezte, főként az idősebb korosztály képviselői számára milyen sokat jelent a nemzeti ünnepen kokárdát viselni, testvérével együtt szívesen segített neki. Az utóbbi években székely ruhát is viseltek a megemlékezéseken, s nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Csíkszeredában is árulták a szalagrózsákat, összesen mintegy ötszáz darabot. „Volt, aki azt is kérte, hogy a kokárdát én tűzzem a szíve fölé. Általában jól átfáztunk, de akkor is szép emlékek ezek” – mesélte csillogó szemmel.

Kokárdavarrás kedvtelésből

Az energikus, mindig mosolygós Gizi néni kedvtelésből varrta a nemzetiszín jelképeket: 1991-ben ment nyugdíjba, és már akkoriban – látva, hogy nem igazán lehet kokárdát kapni – gondolkodott rajta, hogy ezzel foglalkozzon. Székelysége-magyarsága egyébként is igen fontos szerepet játszott az életében – olyannyira, hogy azt kérte, népviseletbe öltöztetve temessék el, és egy kokárdát tűzzenek a ruhájára.

Az első kokárdák még könnyebben bomló anyagból készültek, kezdetben évente körülbelül száz darab. Aztán egyre nőtt az igény, így minőségibb szalagot szerzett be, amelyből egy időben húsz – egyenként ötven méter hosszú – tekercset is megvarrt kokárdának. A nyugdíjas varrónő általában télen készítette a szalagrózsákat – volt, amikor több ezer darab is felhalmozódott otthon. Amikor azok elfogytak, újabb nagy mennyiséget varrt meg – körülbelül öt éve, betegsége kezdete óta nem foglalkozott ilyesmivel, de még mindig van otthon mintegy hatszáz kokárda.

Mint Noémi elmondta, az utóbbi egy-két évben már nem fogytak túl jól a kokárdák, főként amikor az önkormányzat ingyen osztogatott ilyeneket. A nagymama sem bírta már olyan jól fizikailag az árusítást, de a család féltése ellenére mindig jelen akart lenni az ünnepségeken. A nagymama hagyományát bizonyára nem folytatja a család – mint Noémi elmondta, tanulás és munka mellett erre kevés a lehetőség. Kokárdát jelenleg a székelyudvarhelyi méteráruboltok némelyikében lehet beszerezni.

Mihály János történész a trikolórról

A magyar zászló és szalag színei, a piros-fehér-zöld a magyar címerből származnak: a korabeli értelmezés szerint a piros sáv az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt szimbolizálta. A francia trikolór mintájára összeállított nemzetiszínű szalagok a 19. század elejéről maradtak ránk. Ettől kezdve a magyar trikolór a szabadság eszméjének és a polgári fejlődésnek a jelképe lett, amelynek meghonosítása érdekében hosszú küzdelmet vívtak a haladó szellemű és a radikális reformkorért lelkesedő képviselők az 1848 előtti országgyűléseken. A nemzeti színek kérdését a magyarországi forradalmi megmozdulások hatására oldották meg: 1848. március 23-án elfogadták A nemzeti színről és az ország címeréről szóló határozatot, amelyet az uralkodó is szentesített.

Nemzeti, háromszínű zászlója volt a reformkorban már többek közt Udvarhelyszéknek is. Ezt 1836-ban Macskási Lajos főkirálybíró felesége, Haller Karolina grófnő készítette. Az Erdélyi Híradóban (1836. évi 37. szám) ránk maradt a zászló részletes leírása is.

A zászlókészítés lelkes munkája Udvarhelyszéken már 1848 márciusában megindult. Asszonyok, leányok versenyeztek, hogy a nemzetőrcsapatok mielőbb zászlóhoz jussanak. A nemzetőri zászlók általában piros-fehér-zöld színűek voltak. Vászonból vagy selyemből készültek, a legkülönbözőbb felirattal. Az oklándi unitárius templomban őrzött nemzetőri zászló (képünkön) egy méter hosszú, 50 cm széles, piros-fehér-zöldre festett rúdra erősített, gonfanon jellegű zászló sávjain festett évszám látható: 1848. Nemzetőri lovascsapat lobogója lehetett.

1848–1849-ben a magyar nemzeti trikolór véglegesen gyökeret vert, és a nemzeti érzület kinyilvánításának látványos formájává vált az egész Székelyföldön. E nemzeti színekhez való rendíthetetlen ragaszkodást bizonyítja az is, hogy a szabadságharc leverése után, annak ellenére, hogy az elnyomó osztrák hatalom elrejtésüket szigorúan büntette, a szétszéledt székely nemzetőrök, honvédek ereklyeként őrizték, rejtegették ezeket a rongyokká tépett, sok viszontagságot megélt zászlókat.