Telt házas Csernus-előadás az EPAD-nál

Az előadás előtt, sajtótájékoztatón tettük fel kérdéseinket Csernusnak.

– Környékünkön elég magas az öngyilkosok száma, van, aki ezt népbetegségnek hívja. Mi a véleménye erről?

– Az kétségtelen, hogy egy adott konfliktuskezelési modellt már kiskortól kezdve elsajátítunk. Ilyen például, amikor egy kisfiú megéli azt, amint az apja felakasztja magát. Összességében ez mind egy adott szituáció olyan kezelése, ami az élet ellen tör. És ha a gyerek tudatába kiskortól ez ágyazódik be, elképzelhető, hogy egy adott helyzetben ő is ugyanezt le fogja utánozni, tekintettel arra, hogy kimutatták a nagyokosok: a személyiség szerkezetnek 75 százaléka a szülőktől és a környezettől eltanult, pozitív–negatív konfliktuskezelési modelleken múlik. De ha belegondolunk, az öngyilkosság rengeteg konfliktust és problémát vet fel. Magyarországon például az ún. antidepresszánsok bejövetelével az öngyilkosságok száma csökkent. De nagyon sokszor ezeknek az állapotoknak van egy kiváltó okuk. Adott helyzetben a kilátástalanság vagy az egzisztenciális nehézségek. Az öngyilkosság azonban a könnyebbnek látszó út. Ezek az emberek valójában gyáván elmenekülnek a felelősség elől, és közben elfelejtik azokat az embereket, akik ott maradnak körülöttük, akár adott helyzetben gyerekeiket.

– Mi lenne erre a megoldás?

– Megoldás? Lehet, hogy a székelyek meg vannak győződve arról, hogy ők félistenek, de nem azok.

– Tehát a mentalitást kell megváltoztatni ahhoz, hogy a probléma megoldódjon?

– Megfelelő érzelmi intelligenciával kell bírni, hogy érzelmi konfliktusainkat kezelni tudjuk. Vegyük például azt, hogy férfiak, abban az esetben, ha a hölgyek szeretnének leülni velük beszélgetni, akkor kirohannak a teremből. Ez sodródás, mégpedig olyan, hogy a fejünket közben a homokba dugjuk. Ha a családi struktúrát nézzük, akkor is látható, hogy a fiúk az apától tanulják el ezt a magatartásmódot. Ezek szerint nem csak az működik, hogy „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”.

– Mi a legnehezebb az Ön szakmájában?

– Például Szatmárnémetiben megkeresett egy srác, akinek házassága a kezdetektől instabil lábakon állt. A hapsi megcsalta a feleségét, aki kapásból már nem hitt neki, így elszállt a bizalom. Erre azt mondtam: bármennyire szeretné megmenteni, az ön házasságának úgy van vége, hogy soha nem is volt. Ezt hívják semminek, és a semmit nem lehet és nem érdemes megmenteni. Adott helyzetben ez nehéznek látszik, de én nem tartom annak, főként ha így megtanítom, mit jelent a tiszteletben tartás. Igazából szakmámban én alternatív utakat ajánlok fel. Ha valaki nem fogadja el javaslataimat, azt nem fogom személyes sértésnek venni. Régen megsértődtem, ha nem fogadták meg tanácsaimat, mivel meg voltam győződve önmagam istenségéről. Ma már pontosan tudom, mire vagyok képes, és azt is, hogy adott helyzetekben csupán eszköz vagyok.

– Dolgozik valamilyen könyvön?

– Igen. Dolgoztam, a kézirat most már le van zárva. A címe Felnőtt húsleves lesz, egyrészt azért, mert az élet szeretetéhez nemcsak a mosolygás tartozik hozzá, hanem az is, hogy néha együnk, igyunk egy jót. Másrészt, mert az élet szeretetéről, belső szépségéről fog szólni. Ezt próbáltam könyvbe foglalni. Kegyetlen kemény dolgom volt, most sem vagyok meggyőződve, hogy sikerült.

– A televíziózással szakított?

– Az a műsor, ha jól emlékszem, már közel hét éve volt. Megtapasztaltam, milyen a médiában dolgozni, az a fél év jó volt, elég volt. Most már nem mozgat meg.

– Ismeretes, hogy rendkívül szókimondó. Volt ennek valami hátulütője eddig?

– Például hogy lecsavartak vagy leütöttek-e? Nem. Dolgozom legális és illegális életet űző emberekkel is, azonban én legelejétől kezdve megtisztelem őket azzal, hogy lefektetem a potenciális háború útját: előre elmondom, hogy ha elkezd velem játszmázni, miként fogok viselkedni. Amikor ezt betartom, az a másik embernek kellemetlen lesz, de utólag beismeri, hogy én erre előzőleg figyelmeztettem.

– Az erdélyi közönség különbözik a magyarországitól?

– Ugyanolyan konfliktusok megélését látom itt is és ott is. Ugyanolyan problémák sorozatával szembesülök, földrajzi helytől függetlenül.

– Melyik lenne az a kérdés, amelyet még nem tettek fel Önnek, viszont nagyon szívesen válaszolna rá?

– Hogy mikor fogom abbahagyni… Amikor úgy fogom érezni, hogy nincs több mondanivalóm, mert amire eddig rájöttem, azt el is mondtam. Bizonyos dolgokkal ugyan még nem foglalkoztam: hogy miért történik sokszor szexuális abúzus az apák részéről, hogy van-e ennek személyiségszerkezeti oka. Mert például kis, szeparált közösségekben ez nagyon gyakori, gondolom, itt is.

– Hisz abban, hogy ilyen nyájszellemi megközelítésben ennek az előadásnak van értelme?

– Ez abból a szempontból izgalmas dolog, hogy az érési folyamat mindannyiunkban más és más szinten van. Ezek alapján bizonyos dolgokat megértünk és helyeselünk, vagy azt értjük meg, amit mi akarunk hallani belőle. A harmadik lehetséges változat az, hogy „a Csernus egy szemét”. A harmadik opció olyankor következik be, amikor az összefüggések hallatán az emberben a fájdalomindex olyan magas szintet üt meg, hogy az elviselhetetlen. És akkor jön, hogy „a Csernus egy f…!”. Hogy mi lesz itt? Nem tudom, fogalmam sincs. De kétségtelen, hogy lesznek olyan emberek, akik megerősítést kapnak az érési folyamatban, lesznek, akik csak kíváncsiak, és lesznek, akik nem önszándékból jöttek el. Nem tudhatom, hogy ki mit fog érezni. Az a fontos, hogy számomra miként ér véget az este: hogy ma este el fogok-e tudni számolni önmagammal.