Szeressük magunkat és másokat is!

– Kolozsváron végeztem az egyetemet könyvelés és agrárgazdaság szakon. 1979- től Csíkszeredában lakom, 2001-ig két bankban is hitelezési osztályvezetőként dolgoztam. 2001-ben indítottam el saját könyvelési irodámat, vállalkozásom cégalapítási és adótanácsadással, könyveléssel és könyvvizsgálattal foglalkozik. Két és fél évig betanítottam a Sapientiára, de felnőttképzésben vállalkozókat is oktattam a számvitel alapjaira.

– Miben rejlik e szakma szépsége?

– Egy adathalmazból áll össze pár olyan szám, ami megmutatja, hogy miért dolgoztunk, hogy veszteségesek vagy nyereségesek vagyunk-e. Szép szakma. Ez a rendszer, ez a különleges logikára épülő nyelvezet csodálatos. Ugyanakkor a számok mögött emberek, sorsok vannak. Olyan adatok, amelyek hordoznak jót, de a bajt, gondot is. Szóval nem olyan száraz, ahogy egy kívülálló elképzeli. Emberi kapcsolatokról szól ez a munka. Egy jó könyvelő sok mindent tud az ügyfeléről. Van úgy, hogy ügyfelem elkeseredik, bajban van, meg kell ilyenkor hallgatni, ötleteket adni. Ez egy szolgáltatás. Szolgálat, amit alázattal kell végezni. Szerintem az egyik legfontosabb dolog, ami az irodánkban történik, hogy igyekszünk készségesen, barátságosan kiszolgálni az ügyfeleinket, és ezért nagyon hálásak. Nyolcan vagyunk, munkatársaim, egy kivételével mind a Sapientia EMTE csíkszeredai karán végeztek. Ezt fontosnak tartom kiemelni, és azt is, hogy szeretek velük dolgozni, nagyszerű emberek.

– Milyen főnök Lázár Anna? Ne mondja, hogy az alkalmazottakat kérdezzem.

– Jó főnöknek tartom magam. Együttérző ember vagyok, nem is emlékszem, hogy mikor emeltem fel a hangom. De erre nincs is szükség. Egy főnök legelső ügyfele a saját munkatársa. Ahogy én bánok a munkatársaimmal, ők is úgy fognak bánni az ügyfelekkel. Nagyon fontos, hogy értékeljük, amit a munkatársak végeznek, de az is fontos, hogy megbeszéljük, ha gond van. De nem mindig volt ez így. Rossz főnök voltam. Nem volt tapasztalatom, de olyan mintám sem, hogy miként is kell egy ilyen céget vezetni. Mindent uralni akartam, mindenkiben benne laktam. Állandóan cserélődtek a munkatársaim. Nem volt megfelelő emberanyag, akkor egy könyvelő céghez nem is nagyon akartak jönni. Személyiségfejlesztő tréningeket tartottunk, szakcégtől kértem segítséget az alkalmazásokhoz, de csak nem működött valami. Én meg arra gondoltam, hogy valamit még meg kell tanulnom, ezért felvételiztem a pszichológia egyetemre, ahol két évet elvégeztem. Egy más világ nyílt ki előttem, rengeteget tanultam. Nem tettem le róla, hogy majd befejezzem. Végül is bennem volt a hiba, azon a szinten nem tudtam kommunikálni a munkatársaimmal, még saját magamat sem tudtam megérteni. Kaptam egy kis könyvet arról, hogyan bánjuk az alkalmazottakkal, és ez fordulópont volt az életemben. Az a legfontosabb, hogy önmagadat elfogadd és szeresd. Ne várj másoktól olyat, amire te soha nem lennél képes. Egyáltalán, a tökéletességre való törekvés nagyon sok embernek megkeseríti az életét. Elfogadóbbak kell legyünk magunkkal és másokkal. Szeresd felebarátodat úgy, mind önmagadat – ez a legfőbb parancs, és nagyon igaz. Nem tudod szeretni a másikat, ha önmagaddal folyamatosan harcban állsz, elégedetlen vagy. Ez végül is az élet minden vetületére érvényes.

– A munkán túl miről szól az élete?

– Családról, barátokról, szabadidőről, társadalmi tevékenységről. A fontossági sorrend mindig cserélődik, az a legfontosabb, amiben éppen benne vagyok.

– Apropó társadalmi tevékenység. Immár több mint egy éve dolgozik önkormányzati képviselőként is. Milyennek találja ezt a munkát?

— Nem könnyű, sok időt felvesz, de felvállaltam és igyekszem becsülettel elvégezni. Érdekes, de ugyanakkor ismerős is. Egy város ugyanolyan gazdálkodó szervezet nagyban, mint egy cég vagy egy háztartás. Mindig is tetszett hogy ügyes, dinamikus, fiatal vezetők vannak, tetszett, hogy mikor a válság miatt szinte minden kihalt, akkor a város azt éreztette velünk, hogy mégis van élet. Nem vagyok csíkszeredai, és nem is nagyon örültem, hogy ide kerültem, de mára szerelmese lettem Csíkszeredának, az itt zajló folyamatoknak.

– Mivel tölti szabadidejét, ha egyáltalán van ilyen?

– Igaz az a mondás, hogy az embernek arra van ideje, amire szakít. Lehet, hogy nincs elmosogatva, de attól még el lehet menni a színházba. Egyik nagy kedvencem az olvasás, és szeretem a zenét, mindez harmonikusabbá teszi az életemet. Például Mozart zongoradarabjaitól jobban fog az eszem, a népzene teljesen kikapcsol, de mindenevő vagyok, Jason Mraz Life is wonderful című dalát hallgatom, ha jobb kedvű akarok lenni. Szeretem a színházat, az operát, szeretek utazni. Szerencsém van, mert a férjemnek is ez a kedvenc időtöltése. A színházért, az operáért mi képesek vagyunk elmenni Kolozsvárra, Jászvásárra, Nagyszebenbe és külföldre is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes és a Csíki Játékszín előadásait is szeretjük. Tehetséges, nagyszerű emberek vannak mindkét helyen, megérdemlik, hogy becsüljük őket, nem könnyű hagyományok nélkül intézményt létrehozni és minőséggé alakítani. Ugyanakkor életem egyik sikertörténete az a majdnem négyéves periódus, ami alatt a Csíki Hírlapnak írtam a gazdasági jellegű cikkeimet. Annyi visszajelzést, szeretet, kritikát – jót, rosszat – kaptam, hogy elképzelni sem lehet többet.

– Ha az irodájában szétnézek, látom, hogy a képzőművészet minden ágát szereti.

– Azért is mondtam, hogy ha itt beszélgetünk, jobban látja, ki vagyok. Ha a férjemmel tehetjük, áldozunk az ilyesmire is. Ha olyan művel találkozunk, hogy megszólít bennünket, megvásároljuk. Szeretünk kiállításokra, aukciókra járni, kis túlzással műgyűjtők vagyunk. Szeretjük szép dolgokkal körülvenni magunkat.

– Említette, hogy a férjével ugyanaz a hobbijuk. Gondolom, ez is egyik titka a jó házasságnak.

— 37 éve vagyunk házasok. A titok egymás szeretete, tisztelete, a tolerancia, az ésszerű kompromisszum, és hogy ne akarjuk egymást uralni. Támogatnunk kell a társunkat, hogy megvalósíthassa önmagát. Rendkívül fontos, hogy közös érdeklődési körünk van, hogy nem halászni kívánkozik, amikor én színházba mennék. Felnézek a férjemre, sokat tanultam tőle, ami a cégvezetést is illeti, ő 15 évvel hamarabb kezdte, mint én, és nagyok sok emberrel dolgozott. Fontos, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott emberek legyünk, és ha tudjuk, a gyermekeinket is arra neveljük. Ezzel dolgozni kell, de sokat lehet tanulni.

– És a barátok?

— Fontosak azok az emberek, akikkel jókat tudunk beszélgetni, akikkel egy húron pendülünk, akikkel bármikor össze lehet ülni egy kávéra vagy egy pohár borra. Hála Istennek, nagyszerű emberek a barátaim, akikkel nagyon szeretek együtt lenni. Rájuk mindig kell időt szakítani.

– Ötvenen túl ön hogyan viszonyul az évek rohanásához?

– Jól érzem magam a bőrömben, nincs bajom a korommal. Nagyon sok jót és rosszat is megéltem, és azt hiszem, ezekre mind szükség volt ahhoz, hogy olyanná váljak, amilyen most vagyok. Ha a jó irányba fejlődik az életed, akkor nagyon sok pozitívuma van ennek a kornak, hiszen bölcsebb, elfogadóbb tudsz lenni. Azért is jó, hogy az embernek ennyi hobbija, érdekes tennivalója van, mert nyugdíjas korában nem kerül egy légüres térbe, és nem kell azon gondolkodnia, hogy mit kezdjen magával. Nem tartom tehernek ezt az 57 évet. Ezért is találtam megtisztelőnek, hogy felkértek, legyek önkormányzati képviselő. Éreztem, hogy szükség van rám, és ez meghatott. Nagyon sokat beszélgettem a jó Istennel, hogy elfogadjam-e ezt a felkérést, hiszen ebben a korban nagymamának és nyugdíjba készül az ember. Ugyanakkor úgy érzem, életem nagy ajándéka volt az is, hogy nemrég elvégeztem egy majdnem három éven átívelő pszichodráma asszisztensképzőt, amiből rengeteget tanultam az önismeret terén, és ennek köszönhetően sokat fejlődtem. Siránkozhatnék, hogy eltelt az idő, de jól érzem magam. Fontos az emberekben való bizalom, a dolgokhoz való pozitív hozzáállás, az, hogy lehetőleg ne panaszkodjunk folyton, ne mondjunk másokra rosszat. Nagyon fontos az életemben a hit. Egyik legfontosabb kapaszkodó.

– Milyen tervei, vágyai vannak a további ötven évre?

– Ember tervez, Isten végez, mindnyájan Isten kezében vagyunk. Szeretném ezt a céget jobbá tenni, de nem gondolom, hogy innen megyek nyugdíjba. Remélem, hogy a munkatársaim között lesz majd az utódom, a gyermekeim más szakmát választottak. Az unokáim, a családom, a közügyekért való tenni akarás, de remélem, az utazás sem marad majd ki az életemből. Vannak álmaim, de nem szabad mindent elárulni. Számomra nincsenek megvalósíthatatlan álmok, hiszen ezekről nem mondok le, talán elhalasztom, de nem marad meg bennem az a keserűség, hogy nem valósítottam meg.