Régi idők csíksomlyói búcsúi

A csíksomlyói Bíró Erzsébetéknél mindig voltak a búcsú idején megszálló vendégek, abban az időben is, amikor tiltották, azaz nem szabadott ide zarándokolni. „Nem keresztaljával jöttek, hanem ki amivel tudott, szekérrel, gyalog. Beálltak rendesen az udvarra, innen mindenki ment a búcsúra, mert nem a hegyen volt akkor a szentmise, csak itt a kegytemplomban. Ezelőtt nagyon tiltották, még hittanra sem járhattunk. Rendesen figyelték hátul a tömegben, hogy például tanáremberek, tisztviselők nem mentek-e el, mert aki olyan posztban volt, nem szabadott menjen. Már tudtuk, hogy na, ez azért van ott, hogy lefigyelje, ki van ott.”

Búcsúfiaként kaptunk egy pogácsát

A csíkszentdomokosi Both Vilmos hamarosan tölti a hetvenedik életévét. Emlékei szerint a csíksomlyói búcsún 1950-ben vett részt először. Bár kisebb testvéreire kellett volna vigyázzon, kíváncsiságból elszökött a búcsúra. „A szüleim mentek a szomszéd emberrel, mi négyen voltunk testvérek, nem akarták, hogy menjünk. A három kisebb testvéremet rám bízták, de én elszöktem a szomszédba, és beástam magam a szekér végében levő szénás kasba. Kasos szekér, úgy hívták, fűzfából volt befonva a szekérnek a ládája, csak négyen fértek el rajta. Csak Somlyón vették észre, hogy ott vagyok, majdnem-majdnem megverődtem, nem örvendtek. A szüleim megjárták akkor ott a kálváriát, engem a lovak mellett hagytak. Búcsúfiaként kaptunk egy pogácsát, s annyi. Volt édesapámnak egy leánytestvére, és azoknál szálltunk meg, aztán másnap mentünk haza. Nem volt éppen ilyen nagy dolog, mint most. Az utána való években már nem lehetett menni, jött a tiltás, bérmálkozni is titokban mentünk fel Gyulafehérvárra a hatvanas években. Amikor abba kerültünk, a kilencvenes években, hogy lehetett menni, akkor kóbort csináltam a szekérre, és vittem az unokáimat. Most ők viszik a kereszteket” – mondta büszkén Vilmos bácsi.  

A tömeg folytatta az imát

„Annak idején, fiatal leányként, gyalog mentünk. Aztán ennek egy tiltása volt a Ceauşescu-időben, de akkor is sokan mentek, csak nem ilyen nagy tömeg, mint most” – meséli a 87 éves csíkjenőfalvi Gábor Margit. „Akkor is mentek, amikor nem szabadott. Nem vittek lobogót vagy zászlót, de tele volt a templom, rengetegen voltak. A szekus kérem, ott az oltár előtt ment, zavarta a tömeget, de a tömeg nem engedett, folytatta az imát. Szegény népünk, mennyi mindenen ment keresztül” – teszi hozzá férje, a 93 éves Gábor László. „Mikor gyermek voltam, apámék szekérrel vittek. De milyen a rossz gyermek, ott egy másikkal civódtunk hátul a kutyatartón – azoknak a régi szekereknek volt ilyen kosár-tartója –, s addig-addig, hogy kiestem. Hadd el, többet búcsúra nem viszlek – mondta tata” – emlékszik vissza mosolyogva Laci bácsi.

Megnyugodtunk, hogy voltunk a búcsún

A csíkszentdomokosi Gál Szabó Veronika gyakran járt, a „tiltott időkben” is a csíksomlyói búcsúra. „A 44-es háború után rögtön leányka koromban a nénjeimmel együtt – 18-an voltunk testvérek – a sógorom szekérrel bevitt Somlyóra. Akkor még zászlóval lehetett menni. Egy nagy csűrben húzódtunk meg, a lovak is ott voltak az udvaron, a zászlókat felállogattuk. Olyan 7-8 éves lehettem, vittek ki engem is a kálvárián. A kommunizmus előtt kétszer voltam a búcsún, úgy, hogy lehetett akkor még a keresztaljával menni. És olyan emlékezetes volt, mert ott volt a virrasztás a templomban, és Mária lábánál imádkoztunk. Én ott szundikáltam, és közben hallottam, hogy milyen szépen énekelnek, soha el nem felejtem. Aztán, hogy letiltották, a nénjeimmel menegettünk csak úgy magunkban. Vonaton mentünk be, zászló nélkül. Kisebb csoportokba gyűltünk, mentünk ki a kálvárián, a keresztúton s vissza, a templomban a misét meghallgattuk és indultunk haza. Kicsi csoportokban mondtuk az olvasót végig a Szék útján, ültünk fel a vonatra, ott aztán meg sem mertünk mukkanni. Hazajöttünk, s azzal meg voltunk nyugodva, hogy voltunk a búcsún. Majdnem minden évben részt vettünk. Kevesen mertek menni, mert mindenki félt, de azért mi nem hagytuk. Harangozó családban születtünk, örökké menegettünk. Aztán, mikor már nem tiltották, gyalog mentünk a keresztaljával. Most is pályázok, hogy menjek, hátha megsikerülne!”

Olyan szép volt, hogy gyönyörű

„Negyventől negyvenötig ugye, magyar világ volt, és akkor mi mindig mentünk. Fiatalok voltunk, s ihaj, ucuka, mentünk a hegyen keresztül. Aztán nagyon szép volt, mert ott, ahol most mind parkoló van, ott volt az árvaház és a nagy kolostor. Megvolt, hogy ki mikor érkezik, és a kerítésben fogadták, beosztották, mentek kikerülni a hegyre, a másik felén be. Legtöbbször vártuk, hogy azok a községek menjenek, ahol a rezesbanda szólt. Az árvaház udvarán ettünk, és ott hallottuk, hogy gyönyörűen a szenténekeket fújják, s hol elvitte a szél, hol hozta, olyan szép volt az a kikerülés, hogy gyönyörű. Az egyik fele ment kifelé, s a másik befelé. S mindenik kereszt azt énekelt, amit akart, és olyan érdekes, hogy mikor egymást kerülték, egyik énekelte ezt, a másik azt – így volt. Tele volt sátrakkal, mint most, rengeteg volt a nép, a gyermekek mentek, hol itt, hol ott loptak ezt-azt” – elevenítette fel búcsús emlékeit a 78 éves menasági Incze Berta. „Na, de aztán megszűnt, és akkor csak lopva menődött, és inkább az idős asszonyok, a fiatalok nem annyira. De az idősek ellopózkodtak. Sokszor volt, hogy hirdették, hogy nem lehet erre menni, mert gyakorlatoznak a katonák, ezzel ijesztgették, de volt, aki úgy is el mert menni. Aztán, miután felszabadultunk, akkor szekérrel, kocsival, gyalog, de megyünk! ”