"Mértékletesség a hosszú élet titka!"

– Milyen volt a gyerekkora? Mivel teltek iskolás évei?

– 1921. március 23-án születtem, Háromszék felső csücskében, Kézdimartonoson. Sajnos hamar árva sorsra jutottam, hároméves koromban édesanyám elhunyt. Ezután vergődtem egyik nagyanyától a másikig. Az elemi iskola elvégzése után Brassóba kerültem nagynénémhez. Édesapám kiskereskedő volt. Két bátyám volt (akik sajnos már elhaltak), egyikük tanító, másikuk pedig szintén kereskedő volt. Utóbbinak adta át apám az üzletét. Az I–IV. osztály elvégzése után beadtak kereskedőinasnak, 1936-tól 1940-ig. Éppen felszabadultam volna, de akkor volt a Bécsi Döntés. Megérkezett a bátyám, azonnal mondta, hogy lehetőség van már továbbtanulni. Rögtön átjöttem Székelykeresztúrra, a tanítóképzőbe. A németek bejövetelekor már nem volt idő az ötödik évre. Mivel 19–20 évesek voltunk, besoroztak katonának. 1944 márciusában mindenkit hazaküldtek, utánunk küldték a sasbehívót. Be kellett volna vonulnunk, de felmentettek a katonaviselés alól, mivel középiskolások voltunk. Ez a sasbehívó azonnali megjelenést kért volna, de annyit vándorolt iskolákon át a falvakon, hogy rendesen megkésett. Egy román fiúval mentünk, de lekéstük a vonatot Berecben. Az történt, hogy az állomással szemben, a Sándor-tetőn már partizánok voltak, onnan lelőtték az állomáson tartózkodó századost. Függetlenül a menetrendtől már elment a vonat. Mi hazamentünk innen, ezzel katonaságom be is fejeződött.

– Nem okozott ez gondot akkoriban?

– Ez augusztus 30-án történt, szeptember 1-jén bejöttek az oroszok a falumba. Kézdimartonosban volt egy kis raj (a magyar honvédség részéről két katona és egy zászlós) a patakban, nekik kellett volna értesíteniük a nagyobb egységeket. Semmire nem volt idejük, mivel az oroszok egyszerűen kivégezték őket. Kellemetlen volt a helyzet, állandóan lőttek az oroszok és a németek is. A pincékben gyűltünk össze. Jöttek be az oroszok, állandóan igazoltattak. Meggyűlt a bajom, mert fiatalként a harctéren kellett volna lennem. Folyton spionnak neveztek. Egyszer elvittek egy őrnagy elejébe, az udvar hátsó felében félreállítottak, hogy meglőnek. Italért cserébe megúsztam. Nehéz, volt, mert mindenki tudta, ha a katonák isznak, nagy baj lesz. Az egyik pasi megtalált egy fényképezőgépet, a tekercseken pontok voltak, ráfogták, hogy morzejelek: emiatt állandóan jelentkeznem kellett. Egy-egy repülő is átsuhant a falu felett, érdekes módon mindig ugyanoda dobták le a bombákat. Már nem volt sok ember a faluban, én és a bíró mentünk tüzet oltani, jöttek az oroszok, hogy miért csináljuk ezt? Letartóztattak, bevittek az erdőbe egy gépfegyveres mellé. Mostohaanyámnak sikerült megbeszélnie, hogy félreértés volt, majd elengedtek. Ilyen élményeim voltak a háború alatt. Buzăuban volt egy nagy csata, akkor vonultak teljesen vissza a németek. Akkortól kezdve szabadult fel a falunk. 1945. május 9-én elrendelték, hogy szóljanak a harangok, mivel lejárt a háború.

– Mi történt a faluban a továbbiakban?

– \'44 végén már megkerestek a románok, hogy kezdjem el tanítani az I–VI. osztályt. \'45 márciusában a tanítóképző életmagra kapott. Emberről emberre hírül adták, hogy azok a képzősök, akik még léteznek a régióban, jelentkezzenek, mert megtartják az első képesítési vizsgát. Nagy nehezen elmentünk Segesvárra, onnan akartunk Keresztúrig gyalogolni. Szóltak előre, hogy a hegy alatt menjünk, mert a román katonaság utunkat állja, és letartóztathatnak. Gyalogoltunk az ösvényen, de a katonák pontosan ott vártak. Bekísértek az őrsre, odabent asztalt terítettünk, mert fel voltunk csomagolva élelemmel. Megvacsoráztattuk őket is, érdekes, hogy pontosan ők adtak egy fegyveres őrt mellénk, hogy kísérjen be a keresztúri képzőbe. Nyolc napig tartott a felkészítő: ennyi idő alatt végeztük el az V. osztályt. A képesítés után tituláris tanítók lettünk, mivel korábban csak önkéntesen csináltuk. Akkora szárazság volt abban az évben, hogy decemberben még szántottak az emberek. A Vöröskereszt segítségével a mi vidékünk gyerekeit átvitték a Szilágyságba, mivel alig volt mit enni. Bevittek egy kultúrba, a környező falvakból jöttek az emberek, mind a negyven gyereknek sikerült adjanak valami munkát. Nekem kellett felkutatnom a szétszéledt gyerekeket, és értesíteni a szüleiket. Közös segítséggel rengeteg pityókát hoztak a falunkba, megnyitották a ún. szegények konyháját. Mindennap pityóka és köménymagleves volt az ebéd, puliszka volt a kenyér. Ez így ment több mint másfél évig.

– Miként került Udvarhelyre?

– 1947-ben megkerestek, hogy jó lenne, ha a fiatal tanügyi kádereket bevonnák a Magyar Népi Szövetségbe. A hosszas felkészítők és előadások után behívtak Brassóba, egy újabb három hónapos tanfolyamot végeztünk el. Beosztottak Bukarestbe, az ifjúsági központhoz. Telt-múlt az idő, azt mondták: Finta Béla, két másik emberrel elmész Bákó, és a csángóknak iskolát hoztok létre. Itt felnőtt embereket tanítottunk, akiknek neveit mind megváltoztatták románra. 1950-ben áttettek engem egy gyárba, az akkori politikának köszönhetően. Cséplőgépet készítettünk, három hónapig tanultam a szerkezetet. Úgy gondolták, hogy van kézügyességem, később odatettek vasesztergályosnak is, így azt is megtanultam. Időközben megnősültem, elvettem Szőcs Hajnal tanítónőt. 34-en voltunk kirendelve eskütételre aznap, én sajnos egy szót sem értettem. A da-ra nu-t mondtam, és fordítva. Elölről kellett kezdeni az egész  „házasságot”. Később Bukarestből áttettek Temesvárra, ahol kineveztek a Magyar Vegyeslíceum, látogatás nélküli iskola igazgatójának. Ez ment négy évig, viszont feleségem nem bírta az alföldi levegőt. Nem született akkor gyerekünk, ezért az orvos azt javallta, hogy költözzünk valami erdélyi faluba. Beadtam a kérést, 1955-ben helyeztek át Zetelakára. Kis iskolához kerültem, a tanerő hét személyből állt. Később megbíztak körzeti munkával, ez kilenc iskolát foglalt magában. 1962-ben a helyi pártbizottság behívott, és azt a feladatot adták ki: középiskolát kell létrehozni. Munkáim után a helyi vezetőség úgy határozott, a korábbi igazgató eltávozása miatt nekem kell átvenni az iskolák körzetét. Zetelakán voltam 1967-ig, ezután a bizottság beküldött a Művelődési Házhoz igazgatónak. Akkor kezdődött el udvarhelyi életem.

– Milyen volt akkoriban a kultúrotthon környéke?

– 1959-ben épült fel az épület. Az egész környék hozzájárult a felépítéshez, ki-ki amivel tudott. Sok igazgatóváltás volt korábban, én 1981-ig voltam ott, amíg nyugdíjba vonultam. 1967-ben vettem át az épületet, amely még nagyon kezdeti stádiumában volt. A szakiskola segítségével megindult a berendezés. Szeptemberben, teljesen baráti úton, megrendezésre került az első Szejke-nap a helyi tánccsoportokkal. Akkoriban minden intézménynek volt egy csoportja. Csíkszereda ezt észrevette, még az 1968-as megyésítés előtt. Kitalálták, hogy Tavasz a Hargitán címmel pünkösdkor megtartanak egy hasonló ünnepséget, emiatt jöttek hozzánk tapasztalatcserére. Három napig én is voltam a Megyei Alkotások Háza igazgatója, tudniillik a megyeközpontért való civakodás előtt Udvarhelyre esett a választás, ugyanis jóval pezsgőbb kultúrájú város volt akkoriban. Csíkszereda elindult Bukarestbe, addig-addig beszéltek Ceauşescuval, hogy sikerült meggyőzniük, és ott valósult meg a megyeközpont. Ezzel meg is szűnt a Megyei Alkotások Háza igazgatója posztom, de maradtam mint a rajoni művelődési ház vezetője. Ekkor indult meg az élet, rendkívül jó kis közösség volt. Itt volt Balázs Ferenc, Kacsó András, Fábián Irma, de még sorolhatnám. Arra törekedtünk, hogy a Művelődési Ház városi szintű legyen. Volt vagy 14 tánccsoport, énekkar, mindenkinek volt valami alakulata. Azért hangsúlyozom, mert 1976-ban Hermann Gusztáv kinyomozta, hogy az udvarhelyi színjátszás 1801-ben már létezett...

Az interjú második részét az Udvarhelyi Híradó jövő heti, szilveszteri lapszámában olvashatják.