Hogy az álom valóra váljon...

– 1989 nyarán kezdtem lovagolni az akkori Forrás Sportegyesületnél, 1995-ben Sloboziára igazoltam a Hermes Sportegyesülethez, ahol két évet versenyeztem. Mindig ott akartam lenni, ahol tanulhatok, ez, abban az időben, itt adatott meg. Itt volt az ország legjobb tizenegy lovasa. A sportegyesület megszűnését követően Magyarországra mentem, ott hét évig éltem, a Testnevelési Egyetemen végeztem el a lovas szakedzőit. Dolgoztam magán lótartóknál, lovardáknál, lovakat képeztem versenyre. Naponta nyolc-tíz lovat lovagoltam, minden hétvégén négy lovat versenyeztettem. A fejlődés utáni vágy vitt 2005-ben Németországba, ahol két évet tartózkodtam. Egy idő után úgy éreztem, eleget tanultam és dolgoztam másnak, itt az ideje, hogy magamnak dolgozzak.

– Városi lányként hogyan került kapcsolatba a lovakkal?

-– Kisgyerek korom óta mindig is lovagolni akartam, így a szüleim beírattak lovasiskolába. Valószínű, hogy a lovak iránti szeretetet örököltem a nagyszüleimtől, de az indíttatás belülről jött. Volt egy olyan időszak, amikor arról beszéltek, hogy felszámolják a lovasiskolát, a lovak is nagyon rossz állapotban voltak, de én akkor is azt állítottam, hogy ebből fogok megéli, én versenyző leszek. Ebben hittem, és ez a hit meg is maradt. Sokszor emlegettek a szécsenyi lovardánál, hogy olyan kislány, aki annyira tisztán tartotta a lovait és ápolta, mint én, nem nagyon volt. Fanatikusan a lovak mellett álltam. Volt egy kedvenc lovam, Minna, akivel nagyon jó eredményeket elértem, úgy védtem, mint egy anyatigris. Minna csak nekem állt a patkolásnál, mindenkit elrúgott, Minna csak bennem bízott. Annyira kialakult az egymás közötti bizalom, hogy a ló elhitette velem: tudok lovagolni. Ha visszagondolok, teljesen ösztönösen lovagoltam. 16 éves koromban megnéztem egy 1,30-as pályát, és a verseny előtt kijelentettem, én ezt hibátlanul megcsinálom. Most ezt nem merném kijelenteni. Minna hatalmas önbizalmat adott. Viszonylag hamar, két év lovagolás után kezdtem díjugratásban versenyezni, és az első évben már országos második lettem, majd válogatott tag, és részt vettem az első Balkán Bajnokságon, ahol csapatban bronzérmet szereztem. Utána négy évig folyamatosan tagja voltam a válogatott keretnek. 1994 volt számomra a legeredményesebb év, 18 évesen az országos bajnokságon minden kategóriában ezüstérmes voltam. Immár húsz éve lovagolok.

– Nem kezeli csodabogárként a környezete?

– Valamilyen szinten talán igen, de sokan irigyelnek, mikor látják, hogy ha a lovakkal vagyok, sugárzok a boldogságtól. Többen is megkérdezik, hogy nem félek itt, de én addig féltem, amíg a városban laktam, és a lovaim magukra voltak. Nincs időm félni. Van egy alkalmazottam, aki hétvégén szabad, imádom a hétvégéket, mert akkor mindent magam csinálok. Saját nyugalmamban reggeltől estig teszek-veszek: beadom a szénát, mindegyiket megpucolom, kiviszem a lovakat a karámba, bealmolok, felrázom a szalmát. Hétvégénként van időm arra, hogy samponnal mindegyik lónak megmossam a farkát, megigazítom a frizurájukat. Nekem ez a pihenés. Ezt tényleg csak úgy lehet csinálni, ha az ember szereti.

– Mi az, amiért mindezt szereti?

– Ha egy ló engedelmeskedik, megért, megvan köztünk az összhang – leírhatatlan érzés. És ha ezt az ember egyszer megérzi, mindig arra vágyik. Nagyon nagy elégtétel a lóból kihozni a maximumot. Belépek az istállóba, nyerít mindegyik, ha egy alkalommal is megtörténne, hogy nem nyerít egy ló sem, rosszul esne. Az emberekkel még előfordul, hogy morcosan néznek, de a lovakkal sosem.

– Mi lenne az az álom, aminek a beteljesülésére vágyik?

– Az, amikor látom a munkám gyümölcsét: kiképezek egy lovat, eladom, és három év múlva versenyen látom, vagy elégtételt ad az, ha a tanítványom három év múlva még mindig a ló mellett van és a tőlem kapott tudást viszi tovább. Szeretném befejezni a lovardám építését, kinti edzőpályát, fedett lovardát szeretnék. Egyfajta klubbot szeretnék működtetni a saját lovaim mellett, hiszen a terep kitűnő a hobbilovaglás számára. Az ember felelős a saját életéért, és én úgy alakítom a saját életemet, ahogy szeretném. Szerencsés embernek érzem magam, és úgy érzem, hogy az álmom kiteljesül. Hiszek az álmaimban.

A teljes interjú a Csíki Hírlap július 14-i, csütörtöki számában, a Hölgysarok rovatunkban olvasható.