Csipkerózsika varrónője

– Elöljáróban mesélne egy kicsit az életéről?

– 1959. február 9-én születtem Nagykadácsban, 14 éves koromig ott töltöttem gyerekkoromat. Édesanyámmal beköltöztünk Udvarhelyre, 16 éves korom óta dolgozom, mivel kénytelen voltam eltartani magamat. A IX–X. osztályt már estiben végeztem, persze nem ezen a szakterületen. Úgy érzem, erre születtem. Mindig is varrtam. Mivel édesapám cserbenhagyott, továbbtanulni már nem volt lehetőségem, pedig nagyon szerettem volna. 1975-ben kezdtem varrni az akkori Akarat Szövetkezetnél, átmentem a ruhagyárba, majd megint vissza a szövetkezethez, mert idegileg kikészítettek. Fiam születése miatt egy ideig kimaradtam, akkoriban még azt hittem, hogy boldog házasságban élek. 1997-ben elváltam férjemtől, azóta egyedül élek. Varrok, aztán megint varrok, a változatosság kedvéért pedig ismét varrok.

– Miként került a színházhoz? Melyik előadásban láthatta először a nagyérdemű az ön által készített jelmezeket?

– A válás után átmentem egy magán szabóságba, ott is dolgoztam tíz évet. Mivel a színháznak akkoriban még nem volt varrónői posztja, vándoroltak egyik szabóságból a másikba. Bejöttek oda is, ahol én dolgoztam. Mivel én voltam a szabó, csak velem álltak szóba. Amikor az első ruhát elkészítettük közösen, megkérdeztem, milyen színház az, ahol nincs varrónő? Természetesen azonnal ajánlottam magamat a posztra. Nagyon el akartam jönni a szabóságból, de nem hagyhattam ott, amíg nem volt biztos az új állást. A Vásott kölykökben jelentek meg munkáim legelső alkalommal. Soha nem felejtem el, milyen érzés volt. Ezt követően megkerestek, megbeszélést tartottunk, más szóval a vizsgamunkámat kellett bemutatnom. Nagyon sokat jelentett látni a színpadon a jelmezeimet, mivel korábbi állásaimon sosem kaptam visszajelzéseket. Még két évig csináltam párhuzamosan a két munkát, majd a színház vezetősége elkezdett harcolni, hogy legyen igazi varrónői poszt. Miután megalakult, azonnal felvettek. Április 28-án lesz öt kerek éve.

A varrónő egyik kedvence,
a Szerenád című darabban használt ruha

– Milyen visszajelzések érkeznek a jelmezeket illetően? Hogy érzi magát ebben a közegben?

– Abszolút jók. Itt lehetőségem van emberekkel ismerkedni, rendezőkkel, tervezőkkel egyaránt. Nemcsak munkahelyi, hanem maradandó kapcsolatok is kialakulnak mindannyiukkal. Szükség van az én kreativitásomra is, mivel a terveket sosem kapom készen.

– Mennyire érkeznek kész ötletekkel a tervezők?

– A technikai megoldásokat 90 százalékban nekem kell elvégezni. Általában olyan rajzokkal állnak elő, amelyek inkább festmények, mint tervek. A rendező és a tervező közös döntés alapján adja ki a végső munkát. Mivel általában szűkösek az anyagi keretek, arra is volt példa, hogy majdnem mindent rám bíztak: nagy vonalakban elmondták a karaktert, megbeszélés után pedig hagytak alkotni.

– Miből áll egy a varró átlagos munkanapja?

– Mindig van mit tenni, most főleg a rendcsinálásra gondolok. Dokumentálom az anyagokat beszerzésük után, ruhát kölcsönzök, jelmezeket javítok: megállás sosincs. Munkaidőm akkor szokott kitolódni, amikor el kell készíteni egy teljesen új jelmezt. Most éppen könyvelek.

– Minden darabhoz kell készítenie valamit?

– Nagyon sokhoz. Például a most játszott meséhez, a Csipkerózsikához összesen 39 darabot készítettem, valamint a háttérfüggönyöket. Ahány karakter van az előadásban, mindegyikhez külön jelmezt kell gyártani természetesen.

– Melyik előadásra készül most?

– A soron következő a Portugál című darab lesz, Zakariás Zalán rendezésében. Megközelítőleg egy hét múlva fogunk neki varrni.

– Milyen kihívásoknak kell eleget tennie?

– Minden egyes előadás egy-egy újabb kihívás, amit vizsgamunkának tekintek. Kivétel nélkül mindegyik teendőmhöz úgy állok hozzá, mintha az lenne a legelső. Gyakran előfordul, hogy olyan ötlettel állnak elő, hogy még sosem készítettem ahhoz hasonlót, de nem csüggedek. Mondjuk 35 év varrás után kialakul egyfajta rutin...

– Sosem fásul bele a munkába?

– Nem. Elfáradok ugyan egy kemény hónap után, de szeretem csinálni. Vannak nehézségei: a leggyakoribb az, amikor a tervező a rendezővel nem egyeztet.

– Mi volt a legnagyobb elégtétel? Melyik volt az a jelmeze, amelyre a legbüszkébb?

– A Szerenád című előadásban látható ruhákat nagyon szeretem, Kis Zsuzsival készítettük őket. Azok jó extrémek voltak. Ezt a három pazar fekete ruhát Szász Kriszta, Mezei Gabriella és László Kata viselte. Amúgy az összes ruháról tudom, hogy melyik előadáson, mikor és ki viselte. Mivel eléggé modernizálva vannak a régi darabok is, újabban többnyire egyszerű ruhákat kérnek. Nagyon szeretem, ha régi korok ruháit kell megvarrnom, ilyen volt például A patikus című előadás díszlete. Munkásak, de megéri velük dolgozni. A ruhák itt vannak a raktárban, ezeket kölcsönözzük ki farsangkor. Az is megtörténik, hogy átalakítjuk őket egy másik darabhoz.

– Milyen az érdeklődés a kölcsönzésre?

– Jönnek elég sokan, de ahhoz képest, hogy mennyire olcsó egy ruha kikölcsönzése, kevesen fordulnak hozzánk.

– A szokásos zárókérdésem: mit üzen az olvasóknak?

– Egyértelműen azt, hogy jöjjenek színházba! Manapság alig olvasnak könyveket. Hagyni kellene a televíziót, és eljönni színházba, mert a kultúrát többnyire itt ismerhetjük meg.