Aralban az élet megy tovább

A csíkszeredai származasú újságíró, Csibi Magor és Mircea Struţeanu hegymászó, fotós egy hónapot töltöttek Kazahsztánban, a világ egyik legnagyobb környezeti katasztrófájának a helyszínén. Elmondásuk szerint adódtak olyan helyzetek, amikor úgy gondolták, hogy nem tudják végigvinni a küldetést, és emellett, amit láttak, az is hihetetlenül meglepte őket.

– Miért épp Kazahsztán volt az úticél?

CS. M.: Elsősorban, mert Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára szerint itt történt a világ legnagyobb környezeti katasztrófája. Persze ezt még az előtt mondta, mielőtt a Mexikói-öblöt is sikerült tönkretegyük. Másodjára meg azért, mert az Aral-tó viszonylag közel van hozzánk. Mivel én végigvittem egy olyan projektet, hogy nem fogyasztottam húst, nem használok repülőt, nem használok meleg vizet, tehát próbálok egy minimális ráhatással élni a természetre és a környezetemre, így úgy döntüttünk, hogy Kazahsztánba is azonmód utazunk, hogy nem használunk semmilyen magasan szennyező közlekedési eszközt. Ez a két ok volt szem előtt a döntésünkkör, persze amellett, hogy szerettünk volna egy tragédiát dokumentálni, úgy, hogy megpróbáljuk közelhozni ezt az emberekhez és megmutatni oly módon, hogy mindenki megérthesse, hogy ez nem mások tragédiája, hanem ez mindenki tragédiája.

– Milyen tervekkel indultak el, és utólag hogyan látja ezt az utazást?

CS. M.: Ez a viccesebb része a dolognak, mert nem volt semmilyen előzetes tervünk. Az elindulás ötlete szerdán keletkezett, és szombaton már el is indultunk. A vízumokat összecsaptuk, nem volt útikalauzunk, nem volt térképünk, nem volt csak egy homályos elképzelésünk az útvonalról. Volt egy jegyünk Kijevig és ezzel elindultunk. Ehhez képest, hogy nem beszéltünk oroszul, nem tudtunk semmit arról, hogy hova megyünk és hogy jutunk oda, nagyon jól sikerült az egész expedíció. Kicsit úgy kell elképzelni, mint egy Coelho-történetet: amikor meg kellett történjen, mindig megtörtént a beavatkozás. Ahányszor elvesztettük a lelkesedésünket, vagy úgy gondoltuk, hogy most el fogunk akadni, mindig került valaki, aki vagy beszélt angolul, vagy segített nekünk kézzel-lábbal annyit, hogy tovább tudjunk menni . Nagyon nagy megpróbáltatás volt, voltak pillanatok, mikor azt hittem, hogy nem fogok hazajönni, viszont így visszagondolva egy hatalmas nagy élmény, amiről később mindig büszkén fogunk nosztalgiázni.

– Az ottaniak hogyan élik meg, egyáltalán tragédiaként fogják-e fel az Aral-tó eltünését?

CS. M.: Mindig, amikor arra gondolunk, hogy ha egy akkora tó, mint az Aral-tó, a világ egyik legnagyobb tava, kiszárad, és azt hinnénk, hogy amikor odamegyünk, akkor ezt mindenki tudni fogja, mindenki erről fog beszélni és az emberek elevenen őrzik memóriájukba a tó emléké. De nem ez történik. Odamentünk és a tragédia csak számunkra létezett. Számukra mi voltunk azok a buta újságírók, akik jöttek, hogy próbáljanak meg kifacsarni még valamit ebből a témából, viszont az emberek, a fiatalok már elfelejtették, vagy soha nem tudtak az Aral-tóról, a középkorúak nagyon el vannak foglalva azzal, hogy túléljenek, az öregek az egyedüliek, akik még nosztalgiáznak valamilyen szinten.

Nagyon nehéz információkat szerezni az Aral-tóról, mert senki nem tud semmit róla, az emberek nem tudják, hogy jön-e, megy-e a víz, senkit nem érdekel, mert az élet megy előre. És ilyen szempontból Kazahsztán és ez a történet tulajdonképpen a Földnek a kicsinyitett története. Mert habár az ország egyik része teljes szegénységben, teljesen tönkremenve próbál túlélni, a másik része hatalmas mennyiségű pénzösszegeket állít elő a nyersanyagokból, a kőolajból és így a gazdasági prosperitás elfedi a nyomorúságot. Ugyanúgy, ahogy a Földön két kontinens valamennyire éldegél és a többi pedig szenved.

– Ön szerint ebben az egész Aral-tó történetben mi a legnagyobb tragédia?

CS. M.: Az a legnagyobb tragédia, hogy mi soha nem vesszük észre, hogy mi történik körülöttünk. És nem kell ezért elmenni az Aral-tóig, itt Hargita megyében, itt Csíkszeredában elég arra gondolni, hogy milyen erdőink voltak gyermekkorunkban, és milyen erdőink vannak most. Elég arra gondolni, hogy gyerekkorunkban nem történhetett volna meg az, hogy az Olt elduguljon három napig és hosszú kilométereken keresztül a szenny és a műanyag feltorlozódjon. Ilyen szempontból azt lehet mondani, hogy a tragédia minden nap megtörténik körülöttünk, és mi minden nap úgy döntünk, hogy nem akarjuk ezt észrevenni.

– Elhoztak egy fotókiállítást a Csíki Székely Múzeumba. Mit láthatunk és miért tartották fontosnak megmutatni az ittenieknek ezeket a fotókat?

Cs. M.: Elsősorban azért, mert csíkszeredai vagyok, másodsorban azért, mert soha semmi nem tud úgy fájni egy csíkszeredainak, mint az erdők elvesztése. És még egyszer muszáj kihangsúlyoznom, hogy az ami történik a hargitai erdővel, vagy az ami történik a verespataki aranybányával, ugyanaz, ami történt az Aral-tóval. Amikor a pénzéhség arra késztet, hogy minden racionalitást nélkülözzünk, és megpróbáljunk minél nagyobb mennyiségű profitot termelni, akkor ide fogunk jutni. Úgy, ahogy kiszáradt az Aral tó, úgy fogunk mi emberek kiszáradni, ha nem állunk meg.

És pont ezt szerettük volna megmutatni ezzel a fotókiállítással. Nem feltétlenül azt, hogy hogy vannak a hajók a sivatagban, mekkora a szegénység, vagy mekkora a nyomorúság, hanem azt próbálják ezek a képek mutatni, hogy Aralban az élet megy tovább. Aralban az emberek élnek tovább, van tó, nincs tó, van víz, nincs víz, ők élnek tovább és már el is felejtették, hogy valami történt velük. Őket nem érdekli, hogy visszajön-e a víz, mert ők víz nélkül is nagyon jól megélnek.

És azt kellene ebből a dologból megértsük, hogy nem kellene mi is ebben a felfogásban legyünk. Tehát azt, hogy van-e a Hargitán erdő, vagy nincs a Hargitán erdő, az nem egy olyan téma kéne legyen, hogy azt mondjuk, hát igen, volt egy erdő és most már nincs. És hogy holnap lesz-e árvíz, vagy nem lesz árvíz, mert ha lesz, azt túléljük valahogy, és ha nem, akkor alkalmazkodunk. Mert nem az alkalmazkodás kellene bennünket jellemezzen, hanem az, hogy próbálunk egy jövőt teremteni nemcsak magunknak, hanem azoknak is, akik utánunk jönnek. És ezt próbáljuk ezzel a kiállítással szemléltetni. Emellett persze minden képnek megvan a külön története…