A kilencedik nyolcezres után

– Idén tavasszal sikerült egy újabb nyolcezrest meghódítani. Kérném, röviden foglalja össze az expedíció fontosabb történéseit, benyomásait, élményeit!

– A Föld negyedik legmagasabb csúcsára mentünk, a Lhoce-ra, ez az Everest távolabbi, déli csúcsa. Az útvonal elég sokáig közös, 7800 méter az a szint, ahol letérünk Lhoce felé. Ott van még egy táborozási lehetőség, ahol nekünk elég sokat kellett küzdeni, hogy fekvőhelyeket alakítsunk ki a meredek hólejtőben, és eléggé elfáradtunk abban és az oda feljutásban, így a négyfős magyar csapatból két ember nem is volt arra alkalmas, hogy elinduljon a csúcs felé. Így ketten indultunk el.
Magát az egész folyamatot egyre jobban tudtam kezelni, a lábamnak a problémáit, amivel ott is voltak újdonságok és olyan helyzetek, amiket ott kellett megoldanom. Viszont a csúcsmenetben több hibát is ejtettünk, főképp az indulásnál. Itt külön indulunk el, attól függ, hogy ki hogy ébred, hogy készül el. És egy emberünk elkészült, de minket nem ébresztett föl, ő valójában kezdő volt ezen a területen, az expedíciókban is, talán ezért. Ez egy hiba volt, meg az is persze, hogy nekünk nem volt egyáltalán egy olyan szerkezetünk, amely minket felébresszen, úgyhogy valójában időhátrányba kerültem. A felszerelésemmel is problémák adódtak, ahogy hajnalban próbáltam összerakni, hogy minimalizáljam az elfagyási esélyeket, merthogy ilyenkor mínusz 30 C fok alatt van kint a hőmérséklet, és ugye, nyolcezer méter fölötti hosszú menetről van szó, súlyos fagyások lehetnek. Ezzel küszködve rám is hajnalodott, és gyakorlatilag három órás hátrányba kerültem a többi mászóhoz képest, akik elindultak fölfelé, de hát úgy gondoltam, hogy ha mindenképp nem is a csúcsig, de valamilyen határokig, amiket éreznem kell, addig el kell mennem, tehát nem adhatom csak úgy föl. Végül elég jól tudtam menni, és ez azt jelenti, hogy az ember így ki tudja csiszolgatni az elejtett hibákat. Eközben rádiót sem vittünk fölfelé, én úgy gondoltam, hogy a másiknál van rádió, ő talán abban reménykedett, hogy majd én viszek. Így nem tudtunk közvetlenül hírt adni magunkról. Ez május 21-én történt, egy spanyol csapattal együtt haladtunk, ahol nagyon súlyos problémák akadtak. Talán a lábamnak itt volt egy ilyen érdekesebb előnye, hogy én ismertté váltam az alaptáborban. Látszott, hogy nem természetes, egy expedíciókra kifejlesztett láb volt, amit most sikerült létrehoznunk, így tudták, hogy van ott egy féllábú mászó. Amikor jöttem lefelé, és minden rendben volt velem, akkor rádió nélkül is lehetett ezt tudni lent, hogy nem velünk van a probléma. Úgyhogy ennyi előnye volt a műlábnak is. Végül is én a késésemet elég jól behoztam, csúcsközelben már elkerültem mászókat, meg elég jól utolértem őket, a főcsapattól egy órás lemaradásom volt. Ők azért elég gyorsan le tudtak ereszkedni, én viszont kicsit már sötétedéskor és kicsit nehezebben, de végül is, mikor visszaértem a csúcstámadó táborba, az volt a legfontosabb, hogy egyáltalán leértem jó állapotban. Éreztem magamban, hogy én erre képes vagyok, és itt minden rendben lesz, ezt a csúcson is éreztem. Ez már a kilencedik nyolcezres hegycsúcsom, tehát így van rutinom abban, hogy milyen megérzésekre kell itt hallgatni és hogyan kell itt jól, biztonsággal működni. Viszont azt láttam, hogy a spanyol mászók túl gyengék ahhoz, hogy elérjék, vagy jól visszatérjenek, és azt reméltem, hogy erős csapatban vannak, oxigénjük van, tehát minden segítség adott. De hát nem tudtak lemenni, kint rekedtek az éjszakában, összefagytak, ez többnyire tragédiához vezető helyzet. Itt annyi szerencséjük volt, hogy túlélték ezt az éjszakát, bár ilyenkor mindenképp maradandó sérülések maradnak. Ez egy kicsit talán növeli is a mi teljesítményünket, mert hátrány az volt bőven a mi csapatunkban, nem volt serpánk, oxigénpalackunk, minden nehéz feladatot nekünk kellett megoldani, volt egy műláb, volt egy időcsúszás… Ehhez képest jól végig tudtuk vinni az egészet. Ez egy szép siker lett és szép eredmény.

– Tavaszra tervezik-e egy újabb csúcs meghódítását?

– Igen, most már minden évben visszük tovább ezt a dolgot. Idéntől vissza tudtunk térni ahhoz a sorozathoz, amelyet ugye, a balesetem megtört, azaz, hogy magyar hegymászók olyan csúcsokra jussanak fel, ahol még nem volt magyar megmászás, ez a Magyarok a világ nyolcezresein sorozat. És most már csak három hegy van előttünk, úgyhogy ezeket már elég könnyen sorrendbe tudjuk állítani. Jövő tavasszal Nepál, Anapurna van tervben, és hogyha ott jól teljesítünk, akkor jöhetnek olyan nehéz csúcsok, mint a Kancsendzönga, majd a K2. Ez a három a fő cél most.

– Most az erdélyi sorozat keretében nem csak felnőtteknek tart előadást, hanem számos iskolában nyílt földrajzórát is. Miért tartja ezeket fontosnak, miért fogadta el az iskolák meghívásait?

– Mindig eléggé szerteágazó volt a tevékenységem, és kialakult az, hogy többféle előadást tartok: cégest, klubost, művelődési házast, az iskolai és az egyetemi meghívások is ide tartoznak. Mikor gyerekeknek tartok előadást, az mindenképp kicsit más kell legyen. A felnőtteknek egy expedíciós beszámoló lesz. Iskolában ilyet nem teszek, hanem ott olyan mondanivalóm kell legyen, ami a természeti környezetet teszi vonzóvá a gyerekek számára, az érdeklődésüket úgy ébreszti föl a földrajz iránt, hogy az izgalmas és olyan dolog, ami vonzó. Ez a földrajzóra erről szól, hogy az ember hogy tudja a Földet felfedezni, és hogy tudott szép feladatokat találni. Hát a hegymászás nagyon is ezt teszi. Emellett fontos a mai világban valamilyen szintű értékeket, értékrendeket mutatni, mert a hegymászás az az aktivitás, aminek szeretik az értelmét megkérdőjelezni, hogy egyáltalán értelemes dolog-e. Míg valójában itt a fő értékrend-problémák már oda tolódnak el, hogy a passzivitás kezd értékké válni az emberek számára, legalábbis úgy kezelik, mintha az lenne, és valójában elég nyilvánvaló, hogy az nem tud érték lenni, mindig aktivitást kell keresni és abban találni értéket!