Meleg üdvözlet Jégföldről (2.): lovak és egyéb állatok

Másnap a lovasok előálltak, a lovacskák pisszenés nélkül mögéjük sorakoztak, és tovanyargaltak a messzeségbe. Gyorsan, csendben, porfelhő nélkül. (Csak egyetlen elhagyott patkó maradt hátra utánuk. Eltettem emlékbe, tán szerencsét is hoz.) A tél közeledtével így fogják be, terelik össze és szolgáltatják be a gazdáknak a szabadon kóricáló lovakat. Mivel itt nincsenek ragadozók, sem betyárok, az égvilágon semmitől nem kell félteniük a méneseiket. Az izlandi ló különleges fajta. A tiszta vérvonalat egy 895-ben hozott törvény védi, többek között azzal, hogy tilos a lóbehozatal a szigetre. Ugyanígy az az őshonos állat sem térhet vissza, mely egy idegenbeli versenyen vett részt.

Táncoló juhászok

Egy másik ősi szokásrend a Réttir, az izlandi farmerek legnagyobb ünnepe, melynek szintén szeptemberben jön el az ideje. Ilyenkor rokonokat, ismerősöket fogadnak fel a gazdák, hogy a legelőkre kicsapott birkákat segítsenek összeterelni és szétválogatni. Az éves számadás mellett ez egyfajta közösségi élmény is, pláne, hogy esténként mulatságba torkollik. Mi is vendégül látunk egy nyolcfős csapatot, akik pár napra alkalmi juhásszá vedlettek.

Míg a báránypecsenye felszolgáltatik, öblös férfihangok és bús népdalok töltik meg az éttermet. No meg birka-, széna, lótrágya szag. (Izland a kontrasztok országa. Sötét és fény, jég és tűz, hideg és meleg. És szállodában alvó juhászok, akik ruhástól, sárosan-szagosan vetik bele magukat a hófehér ágyneműbe). Nem kerül sok időbe, a többi vendég is rácsatlakozik a hangulatra, gitárok és szövegkönyvek kerülnek elő, fergeteges buli kerekedik. Hajnali háromkor azon kapom magamat, hogy egy Sölvi Helgason nevű fickóról szóló dalt énekelek teli torokból, közéjük vegyülve.

A görbe éjszakába elhajlott Réttaball ellenére másnap reggel fél nyolckor frissen jelennek meg kávézni az atyafiak, kötelességtudóan és elszántan, majd láthatósági mellényben lóra pattannak, és onnantól fogva csak hébe-hóba látom őket az ablakból: a dombtetőn hajkurászni egy birkát, lovastól felbukni és begurulni az oldalon, utánaeredni egy „szökős” juhnak, elkapni a szarvánál, felemelni a nyeregbe, és a karámba szállítani kisasszony módjára. A nap végén lesétálok a karámhoz, de lekésem a számadást, helyette négy reszkető, egy kerítésoszlophoz kikötözött birkát találok.

Réttir és a nők

Sigi, az egyik juhász világosít fel: a környéken mintegy 3800 juhot tartanak nyilván, melyből az ő csapatuk az elmúlt két nap alatt 50 példányt fogott be. A feladatra összesen huszonhárman vannak, köztük olyanok is, akik ötven éves régiséggel „űzik” a Réttirt. Az akcióban amúgy nők is részt szoktak venni. Megtudom továbbá, hogy a szopós bárányok az anyjukkal együtt, négy hetesen hagyják el a farmot, és mire eljön a beterelés ideje, 35 kilót nyomnak. A gazdák ismerik annyira a juhaikat és szokásaikat, hogy tudják, hol legelésznek szívesen, meg háromfajta jelölés is segíti az azonosítást: a szarvon levő a vidékre, a fülbeli műanyag címke a lakhelyre, míg a füljelző a gazdára vonatkozik. Megesik, hogy az állatok kitántorognak az útra, és elütik őket, ez esetben azonban nem kell következményektől tartania az autóvezetőnek, mert a gazdák többnyire biztosítással rendelkeznek.

Az esti mulatságban, a dajdajozó férfikoszorúban szőkéllik egy fiatal, fogszabályzós lány. Laufey tizenöt esztendős, és ez az első bevetése.