Jugoszláviától Kongóig – interjú András Imre volt légióssal

– Mi indított arra, hogy beállj a francia idegenlégióba?

– Leginkább valamiféle kaland- és bizonyítási vágy indított – a fiatal fiúkban benne van, hogy keresik a kihívásokat. Huszonöt éves voltam, 1994-ben mentem el. A szüleimnek nem is szóltam arról, hogy hová készülök, mert biztosan megpróbáltak volna lebeszélni. Nem is tudtam, hova indulok, teljesen ismeretlen volt számomra a légió. Nem volt ennyi hír róla: amit itthon hallottam, azt mind harmad-negyed kézből, és nagyon kevés volt a valós alapja.

– Milyen volt az első benyomásod, hogyan indult az ottani életed?

– Elmentem a toborzóirodába, onnan levittek a gyűjtőközpontba, ahol orvosi, pszichológiai és fizikai teszteknek vetettek alá. Az elején nem kértek kitűnő fizikai erőnlétet: egy átlagos ember, aki hetente egyszer-kétszer sportol, már be tud kerülni. Aki ezeken a teszteken átment, azt leküldték az „iskolaezredbe”, ott egy körülbelül három hónapos alapkiképzés következett. Az egyik nyolcvan-százhúsz kilométeres meneteléssel végződött, teljes – 15–25 kilós – menetfelszerelésben. Arra nem voltam felkészülve: második nap már kezdtek megjelenni a vízhólyagok a talpamon, harmadik reggel nehéz szívvel húztam vissza a bakancsot. Ahhoz, hogy az ember jól bírja, fejben is erősnek kell lennie: ha tudja, hogy az már az utolsó nap, az erőt ad a gyalogláshoz.

Egyébként egy teljesen civilizált, jól működő gépezetbe kerültem. Már-már úgy képzelhette az ember, hogy egy nagy családban van: a légió ereje abban rejlik, hogy mindenki a hazájának tekinti. Befogadó közösség ez, a becsületkódex kiemeli, hogy nemzetiségre, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül bajtárs mindenki, szinte minden ország képviselve van.

A francia nyelvet beszélve is kitűnik, hogy ki milyen nemzetiségű: a lengyelek általában nagyevők, a románok okoskodók, de könnyen megtanulják a francia nyelvet – jó részük le is kerül valamelyik adminisztrációs irodába. A magyarok jól úsznak, az angolok jó katonai beállítottságúak, a németek nagyon fegyelmezettek, pontosak, az oroszok spórolósak, nem költenek semmire. Azok közül, akik kimennek, nem mindenki kalandot keres: vannak, akiknek ez egy második esély az élettől. Ők nem adhatják fel, nem úgy, mint egy francia katona, aki este hazamehet a családjához – makacsabbul kell ragaszkodniuk a helyzetükhöz. Ez meg is látszik a teljesítményen: általában a légiósok jobbak. Az érdemek pedig közösek az ezredben: az elődeink által kiérdemelt kitüntetéseket mi is viseljük, a miénket pedig az utánunk jövők.

Emellett terepen mindenkinek van egy társa a csapatokon belül és kívül, akivel mindig kapcsolatban áll: te figyelsz rá, ő figyel rád. Minden taktikai gyakorlat úgy megy, hogy amíg te haladsz, ő figyel: mindenki tudja, hogy mi a funkciója a gyakorlatban.

– Az ejtőernyős ezred a légió egyik legkeményebb csapata. Miért azt választottad? Milyen az belülről?

– Gyerekkori álmom volt, hogy ejtőernyőzzek, akár a katonaságon kívül is. Szerencsére az alapkiképzés elvégzése után volt is lehetőségem az ejtőernyősöket választani, akiknek Korzikán volt az ezredük: a kiképzésen a tíz legjobban teljesítő kiválaszthatja, hogy hova szeretne kerülni.
Az ejtőernyős ezred körülbelül nyolcszáz embert foglalkoztat, öt harci és három logisztikai században.

Egy században kilencven-százhúsz ember van. Közülük minimum egy század mindig bevetésen van, csak az ünnepekkor van jelen mindenki. Az egyik legnagyobb ünnep április 30-a, a camerone-i csatáról való megemlékezés, de ilyen szeptember 29-e, Szent Mihály – az ejtőernyősök védőszentjének – ünnepe és a karácsony is. Ilyenkor nincs szabadság vagy kimenő – tizenöt évig egy karácsonyt sem töltöttem itthon: a századok egy-egy hatalmas vacsorát tartanak, egy családként.

– Milyen volt az első ugrás?

– Az első ugrás önkioldó ejtőernyővel történt, négyszáz méteres magasságból, teljes felszereléssel, fegyverrel, ami olyan tizenöt kiló lehetett. A négyszáz méter nem sok és nem kevés, de azt tudni kell, hogy annál veszélyesebb egy ugrás, minél alacsonyabbról történik: kevés az idő bármit is tenni, ha gond van. Addig minden oké volt, amíg a két ajtót ki nem nyitották. Elég gyorsan történt minden, de azért nehéz volt az a pár perc, amíg várakoztunk, hogy mikor adják meg a jelet az ugrásra. A gépet elhagyni nagy megnyugvás: az ernyő kinyílik, a gép elmegy, és egyedül maradsz a nagy csendben. Onnantól lehet élvezni az egészet.

Ugrottunk aztán négyezer méterről is, onnan zuhantunk körülbelül nyolcszáz méterig – az teljesen más érzés, ott a zuhanás is egy élmény. A századik ugrásnál is van egy kis izgalom az emberben, de már nem akkora, mint a legelején.

– Hogyan kell elképzelni az ejtőernyős század egy napját?

– Mindegyik századon belül egy kicsit más a program, mert mindegyiknek nagyjából a saját specialitásával kapcsolatos az edzése. Én a hegyi században voltam, így nekünk rengeteg gyakorlatunk volt a hegyekben. Egy átlagos napon 7 óra 30 perckor volt az ébresztő, majd eligazítás, másfél-két óra sport, utána pedig gyakorlatok: hegyi kiképzés, lövészet, fegyverismeret – nemcsak harcászattal foglalkoztunk, hanem mindennel, ami azzal kapcsolatos, hogy miként éljük túl a hegyi feltételeket.

Az alapkiképzésen túl évente egyszer-kétszer voltak különböző kiképzések, én például voltam az Alpokban, két-háromezer méter magasan egy bázison, ahol egy hetet töltöttünk, hogy megtanuljunk alkalmazkodni az ottani viszonyokhoz. Ez persze taktikai kiképzés is volt: egy valós helyzetet szimuláltunk, fegyverekkel, őrséggel, „ellenséggel”.

– Melyik a vízválasztó időszak, amely után sokan feladják?

– A minimális szerződés öt év – az még nem olyan sok, nem lesz szuperhős az ember, de megtanul jól lőni, gyalogolni, túl van ötven-hatvan ejtőernyős ugráson, az erőnléte is javul, megtanul franciául, és ha nem szórja el minden pénzét, anyagilag sem áll olyan rosszul. Sokan megpróbálják azt végigcsinálni, de két-három év után rengetegen megszöknek: nem jönnek vissza szabadságról, vagy egy-egy küldetés előtt eltűnnek. Közel volt a város, a repülőtér – ha valaki meg akart szökni, csak vett magának egy jegyet és eljött. Nem őriztek minket, nem keresték a szökötteket, mert annyian mennek és jönnek, hogy nincs értelme. Ha nem vittek el fegyvert – ami elég ritka –, legfeljebb kitiltották őket Franciaország területéről. Amikor hazajöttem szabadságra, én is nehéz szívvel mentem vissza, de egy-két nap múlva visszarázódtam abba az életbe.

Mindenkinek, aki most készül a légióba, azt tanácsolnám, hogy próbálja meg végigvinni az öt évet – nem olyan hosszú idő. Az életveszély messze nem akkora, mint régen, és sokaknak biztosan csalódás, hogy nem csak akcióból áll az egész: benne van a takarítás, vasalás, menetelés közben éneklés, amihez három-négy francia indulót meg kell tanulni. Eleinte úgy énekelsz, hogy azt sem tudod, mit, de aztán megérted.

– Milyen rangot, kitüntetést sikerült megszerezned?

– A legelső a tizedesi rang, ezt olyan három-négy év után lehet megszerezni, az elsajátított képességektől függően: legalább három év, amíg megtanulsz annyira franciául, hogy a szóbeli, írásbeli és rádiós vizsgákat is letehesd. Ennek megszerzésétől kezdve már könnyebb az élet, kinyílik a világ. Lesz egy rangod, beosztásod, addigra mindenkit megismersz, és van egy csomó jogod, lehetőséged, ami addig nem volt: lehet autód, megnősülhetsz, civil ruhában mehetsz ki a városba vagy kint is lakhatsz, nem kell öten egy szobában aludnotok. Nem kell takarítanod, nem osztanak be konyhára – innentől már tényleg olyan a légió, mint egy munkahely. Akkor én is autót vettem, de nem laktam külön a századtól. Nem lett volna értelme családot tervezni vagy hosszú távú kapcsolatot fenntartani sem, mert igaz, hogy sok szabad időnk volt, de azért évente legalább négy hónapot Afrikában töltöttünk, utána máshova küldtek.

A tizedesi rang után két-három évente lehet egyet haladni: a valamikori légióban akár ezredesi rangig is el lehetett jutni, de most már van egy határ karrier szempontjából, mert nem szavaznak ekkora bizalmat egy idegennek.

Egy-egy komolyabb bevetés után kaptunk egy-egy érmet: Jugoszlávia, Közép-Afrika, Csád után például. Adtak bronz-, ezüst- vagy aranyérmet egy bizonyos régiség, teljesítmény után is – én tizenkét év után kaptam meg az aranyat.

Olyan öt-hét év után mindenki választ magának egy szakmát a légión belül: nem muszáj harci századnál maradnia, lehet rádiós, asszisztens, szakács, autószerelő vagy bármi más. Persze azután is ugyanúgy kell gyakorlatoznia, mint a többieknek, de a program után végezheti a munkáját.

– Így választottad te a kommandót...

– Engem akkor minden érdekelt, ami a sporttal kapcsolatos, hét és fél év után tehát inkább a kiképzések felé orientálódtam. Az ehhez szükséges diploma megszerzése után az afrikai Dzsibutiban voltam kommandós kiképző két évig, közelharcot tanítottam. Ott maguk a gyakorlatok is elég kemények, de a klíma is. Voltam kiképző Ugandában is – ott kérésre képeztünk ki száz-kétszáz altisztet, bár két-három hónap alatt csak az alapokat lehetett elsajátíttatni.

Azután az ejtőernyős ezred sportirodájánál folytattam a munkát: mi állítottuk össze az ejtőernyősök éves tesztjeit, és ha kérték, felkészítettük őket. De ide tartozott minden, ami sporttal, erőnléttel kapcsolatos.

– Hol voltál bevetésen a tizenöt év alatt?

– 1995–96-ban Jugoszláviában voltam öt és fél hónapig, majd Gabonban két hónapig, onnan átmentünk Kongóba, mert zavargás tört ki. Aztán voltam Csádban – ami elég stabil volt abban az időben –, a Közép-afrikai Köztársaságban. A légió általában jelen van a volt francia gyarmatokon, olyankor nagyjából csend van, tartanak tőlünk.

Ha csak egy egyszerű küldetés van más éghajlaton, akkor akár egy hónapot is adnak akklimatizálódásra, mert a sport sem megy úgy például Afrikában: Franciaországban reggelente futunk nyolc-tíz kilométert, máshol eleinte csak hármat-négyet. Ha bevetés van, akkor viszont menni kell, nincs erre idő. Egy ilyen út előtt azért mindig tartanak egy felkészítőt arról, hogy mivel kell vigyázni az adott éghajlaton, milyen betegségek vannak, mit lehet megenni, meginni, hova kell a sátrat felverni. Azon a klímán ellenség nélkül is nehézkes lehet a túlélés.

– Melyik volt a legdrámaibb bevetésed?

– Nekem Jugoszláviában volt. Afrikában megszokott a szegénység, a vályogkunyhók, lázongások, de Jugoszlávia „szomszéd” volt, itt, Európa közepén. Nem utaztunk ötszáz kilométert sem, és belecsöppentünk a háborúba: a házak lebombázva, minden szétlőve, harci repülőgépek jöttek-mentek – ott szembesültünk a valósággal, amivel Afrikában nem igazán.

Volt velünk két onnan származó fiú is – nekik nem volt kötelező vállalni az akciót, de jöttek. Csak rendfenntartókként mentünk oda, így igazán komoly összecsapásra nem került sor, de ott a harc hevében nehéz volt eldönteni, hogy ki kivel van, így ránk is lőttek. Persze a légió védett minket: volt golyóálló mellényünk, páncélozott autóval jártunk, volt rendes utánpótlás – nem öngyilkos bevetésre küldtek.

– Hogyan töltik szabad idejüket a légiósok?

– Korzikán közel volt a tengerpart, lehetett menni strandolni, a városba, de másztunk hegyet, kosárlabdáztunk, bokszoltunk – vannak a légión belül különböző szabadidős klubok. Afrikában szigonyozni szerettem, az izgalmas volt: sok ott a cápa, és mindig, amikor meglőttünk egy halat, azok megérezték és odajöttek. Eleinte nehéz volt elhinni, hogy csak kíváncsiságból jönnek, de hozzá lehetett szokni – sokszor meg is lehetett érinteni őket.

A fiatal katonák életéhez hozzátartoznak a bulik is: ha ott vagy három-négy hónapig Afrikában, az első dolog, amikor hazajössz, hogy lazításképp elmész egy diszkóba vagy klubba. Az elején szinte mindenki elszórakozza a pénzét – a bevetések megduplázzák a fizetést, így amikor több ezer eurót a kezükbe kapnak, következik a jó élet. Főleg az elején van az alkalmi kapcsolatok időszaka is: kicsit ki kell szabadulni abból a helyzetből, hogy Afrikában hónapokig csak fiúkkal vagy körülvéve. A légiónak Franciaországban is van egy komoly hírneve, így jó érzés civilek között kimenőben megjelenni, még fényképezkednek is velünk. Az egyenruha presztízsét ki is használják a katonák.

– Tizenöt évig voltál a légióban. Miért döntöttél úgy, hogy itt állsz meg?

– A tizenöt év volt a nyugdíjkorhatár – azóta tizenhét és félre emelték a válság miatt. Döntenem kellett, hogy maradok-e még vagy tíz évet, és akkor végleg kint ragadok, vagy még aránylag fiatalon hazajövök, és civilként nekifogok valami másnak.

Elég könnyen ment a beilleszkedés, a légió nem változtatott meg annyira, mint egy olyan fiút, aki frissen került ki a szülői házból, bele egy vad világba. Persze egy kicsit furcsa volt tizenöt év után eljönni. Mindennek megvan a rendje, valaki mindig megmondja, mit csinálj, itthon pedig a nyakadba zúdul egy csomó új dolog – ezeket meg kell szokni. Azért egy kicsit hiányzik is az ottani élet, az ugrások, de úgy érzem, jól tettem, hogy hazajöttem.

– Gondolkodtál-e azon, hogy Franciaországban maradj?

– Gondolkodtam rajta, de közben megismerkedtem a mostani feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk. Most így, hogy van nyugdíjam, elég stabil és nyugis az életem – néha még túl nyugis is. A bevetések izgalmát nem lehet pótolni, de már lapoztam. Persze rengeteg ott tanult dolgot a civil életben is lehet hasznosítani: én például lehetnék sziklamászás- vagy síoktató.

Az internet segítségével tartom a kapcsolatot a régiekkel, de néha-néha le szoktunk menni Korzikára is – még vannak ott a régiek közül, bár egyre kevesebben: most már lassan mindenkinek lejár a tizenöt éve. Udvarhelyről is van ott két fiú, akikkel egyszerre voltunk ott – azóta felkapottabb a légió, úgy hallottam, hogy többen is vannak kint Udvarhely környékéről.