Ráduly Róbert: Álmok nélkül nincsenek merész tervek

– Egy évvel ezelőtti beszélgetésünk során úgy jellemezte a 2009-es esztendőt, hogy az addigi tevékenységük csúcséve volt. 2010-et milyennek ítéli?

– A 2010-es év olyan perspektívákat nyitott meg, amelyekről korábban csak álmodni tudtunk. Egyrészt tételesen és istenigazából először fértünk hozzá pályázaton keresztül európai uniós finanszírozáshoz, ami mondhatom, megrázó, ugyanakkor rendkívül hasznos tapasztalat. Itt elsősorban a Márton Áron Gimnáziumban zajló munkálatokra gondolok, de indul az uszodaépítés, és finanszírozási szerződést írtunk alá a városközpont rehabilitációjára. Ezek nem hogy együttesen, de külön-külön is Csíkszereda jövőjét meghatározó események. Nagyon büszke, boldog kellene legyek, mint városvezető, ha csak e három projektet említem, ugyanakkor azt is látni kell, hogy különböző kormányzati intézkedésekkel az utóbbi időszakban olyan bizonytalanságba sodorták az önkormányzatokat, hogy lehetetlen még a rövid távú megalapozott tervezés is. Nem tudok örülni annak, hogy jól mentek a dolgok a városban, miközben látom, hogy polgártársaim jelentős része sokkal rosszabbul él, mint egy évvel ezelőtt. A sokszor botcsinálta, pillanatnyi és minden szakmaiságot nélkülöző kormányzati intézkedések csak tovább fokozzák azt a keserűséget, amely egyre hangsúlyosabban felhalmozódik.

– Meglepően pesszimista a hangulata…

– Egyszerűen nem lehet felszabadultan mérleget készíteni, amikor a város lelke megannyi tehertől nehéz. Egy olyan évet zárunk, amikor egyoldalúan, minden meggondolás nélkül, az év második felében megvonták a munkavállalók jelentős részének egynegyed bérét. Most a közszférában tizenkét hónapot dolgoznak, de csak kilenc hónapra kapnak fizetést. Sajnos, sem a tél nem lett rövidebb 25 százalékkal, sem a gyermekeinknek nem lehet, mondjuk, négy számmal kisebb cipőt vásárolni. Komoly önvizsgálatra van szükség. Tapasztalom is, hogy templomba egyre többen járnak, ami örömteli, hiszen azt jelenti, hogy a hit egy komoly mentsvár. Azt is tapasztalom, hogy a város által az utóbbi időben szervezett rendezvényeken nagy tömegek vonulnak fel, és rendkívül bensőséges a hangulat, az emberek tudnak örülni a kis dolgoknak is. Fontos, hogy próbáljuk őket túlsegíteni ezen állapoton. Sajnos, az egyre felelőtlenebbül gazdálkodó kormány nem a saját háza táján keresi a megoldást, hanem az idei év második felében szinte napról napra azon tüsténkedett, hogyan lehet ellehetetleníteni azon önkormányzatok működését, amelyek az elmúlt években egy-egy térségben a fejlődés motorjaivá váltak. Ilyen volt Csíkszereda, amely az egész Székelyföldön a legdinamikusabban fejlődő önkormányzat volt. Ha csak egy számot mondhatok, kormányzati intézkedések hatására a jövő évben minimum tízmillió lejes (2,5 millió euró) elvonással kell számolnunk a város költségvetéséből. Ez hatalmas összeg, különös tekintettel arra, hogy sok olyan EU-s projektünk van, amelyekben nem kicsi az önrész. Az intézkedések negatív hatását a városháza egyfajta villámhárítóként próbálta felfogni, hogy a nehezebb rész itt csapódjon le, és kevésbé érezzék a múzeumnál, az együttesnél, az iskoláknál. Lehet, hogy a szokásosnál ezért is nagyobb bennem a keserűség, mert mások helyett is próbáltam nyelni. Minden jel arra mutat, hogy a 2011-es év keményebb lesz, mint az idei volt. Az idei esztendő végén talán az a legdrámaibb, hogy azt látom az emberekben, mindenhol a hibát keresik, aki egyszer célkeresztbe kerül, arra lőnek, minden változást észérvek nélkül, zsigerből és hihetetlen mértékű rosszindulattal elutasítanak. Ez abból a keserűségből fakad, amit az általános helyzet hordoz magában.

– Ami a változásokat illeti, tény, hogy a forgalom vagy a parkolási rendszer háza táján történt változások sokak ellenszenvét kiváltották…

– Minden változás kellemetlenséget okoz. A forgalmi változás tekintetében úgy gondolom, mikor a racionalitás felülkerekedik az elutasító reakción, belátják, hogy minden olyan szempont bevált, ami miatt a forgalomésszerűsítés megtörtént. Ami a parkoló rendszert illeti, leginkább a stílussal van baj. A parkoló rendszer azoknak fáj a legjobban, akik úgy gondolják, nekik mindent szabadott, azaz úgy parkoltak az egyébként fizetéses rendszerben, hogy soha nem fizettek. Ők a leghangosabbak, de velük nehezen tudok együttérezni. Nagyon együtt tudok ellenben érezni azokkal, akik az új üzemeltető stílusát kritizálják. Azt sem lehet elvitatni, hogy az új és a régi helyzet radikálisan más. Korábban fizetéses volt a parkoló rendszer, de veszteséges, és nem voltak parkolóhelyek a városban, mára bebizonyosodott, hogy van elég parkoló, az idő azt is meg fogja oldani, hogy ezek a parkolók benépesedjenek. Nagyon remélem, hogy az idő a működtető céget is egy árnyalatnyi stílusváltásra fogja késztetni. Nagyon alapos az emberekben az a gyanú, hogy valamiféle vadászat zajlik, és nem lehet azt mondani, nem így van, amíg ez a gyanú gyakorlati tapasztalatból táplálkozik. A korábbi rendszer és a mostani üzemeltetés között a legnagyobb különbség, hogy korábban túl nagy volt az empátia, azaz a városháza parkolóőrei a rendőrökkel együtt folyamatosan elnézték, hogy nem csak a zöldövezetre, de ha valaki akart, még a fára is fölparkolhatott. Ma a legminimálisabb emberi empátiát sem lehet érezni, ez pedig nincs rendben. Aki könyörtelen, ugyanezt fogja előbb-utóbb visszakapni. Sajnos, az emberség olyan dolog, amit nem lehet egy üzemeltető kiírásba belefoglalni, ez vagy megvan, vagy nincs meg egy rendszerben.

– A sok negatív érzés azért csak el kellene törpüljön a megvalósítások mellett…

– Sok cég bezárta kapuit, sok család került lehetetlen helyzetbe – ilyen összkép közepette nagyon büszkék kell legyünk arra, hogy általában a város kulturális és sportélete, ami az értékek iránti elkötelezettségünk legfontosabb fokmérője, nem érezte meg azt a visszalépést, amit Románia esetében tapasztalhattunk. Olyan udvart varázsoltunk a József Attila Általános Iskola udvarára, amilyen nem sok van országszerte, ezenkívül pontot tettünk a Sadoveanu utca térségében lévő munkálatokra. Elmehetünk Taplocára és megnézhetjük az ottani közösségi házat, amely hihetetlen módon újul meg. Ha a teljesség igénye nélkül vesszük számba a dolgokat, elmondhatjuk, olyan helyen csatornáztunk és vezettünk vizet (Somlyó, Csobotfalva övezete), ahol sosem volt csatorna. Léptünk, lépünk és haladunk előre. Nem tehettük ezt olyan helyen, ahol a kormányzathoz vagyunk kötve. Szerettem volna, ha gyorsabb ütemben folytatódik a tömbházak hőszigetelése, nagy csalódás az a következetlenség, ahogy a városon áthaladó országutat javítják. Ha csak azt nézzük, mi minden történt, nagyon boldog, büszke kellene legyek, és örömmel számbavételezzem a megvalósításokat, de szükség van a mértéktartásra. Ma nagyobb szükség van a mértéktartásra mind a nyilatkozatainkban, mind a mérlegkészítésben, napi cselekvéssorozatainkban, mint korábban bármikor. Én hiszek abban, hogy az emberek számára egy tyúk nem attól értékes, hogy sokat kotkodácsol, hanem hogy megehetik a tojását. Székelyföldön sokan kotkodácsolnak eredmény nélkül, nekem ez az attitűd inkább visszataszító, mint követendő példa.

– A kilátástalanság közepette egy városvezető kénytelen határt szabni a terveknek?

– Eddig is jelentős dimenziókülönbség volt az álmok és a tervek között. Mindig nyugodtan alszunk, szép álmokkal teletűzdelt éjszakáink vannak, nappal is merész terveket szövünk, mert ha ez nem így van, akkor sem a gimnázium felújítása nem valósulna meg, sem a városközpontbeli rehabilitációról nem beszélnénk. Mikor a lehetőségeket és a feladatokat szemtől szembe helyezzük, soha nem egy évben, hanem legalább négy-öt évben gondolkodunk. Csíkszereda addig is létezett, amíg mi nem voltunk vezetői, de nekünk az a feladatunk, hogy Csíkszereda azután is jól meglegyen, miután nem mi vezetjük. Ezért tervezzük úgy meg a jövőt, hogy érdemes legyen ebben a városban élni. Az elmúlt hat évben úgy fordítottunk jelentőset ezen a városon, hogy ma még egy lej hitelünk sincs, a saját forrásainkat, lehetőségeinket igénybe véve dolgoztunk. Nem akarom a következő nemzedékek jövőjét mai tetszelgésem és boldogulásom jegyében feláldozni.

– Család, egyetem, jégkorong, városvezetés. Hogy lehet ezt összehangolni úgy, hogy mindenki teljes embert kapjon?

– Egyre többet vagyok a családommal, és nagyon jó ez így, mindig is a családom volt az utolsó mentsvár. Nehezen jövök el otthonról, alig várom, hogy belépjek a lakásajtón, olyannyira kedves a kislányom, annyira életerősek a fiaim és annyira kedves, meleg az otthonom, amit a feleségem teremt. Az egyetem egy teljesen másik sík. Azért ragaszkodtam az egyetemi oktatáshoz, mert kell egy olyan hely, amely az ember tudományos világát állandó mozgásban tartja. A sors ajándéka, hogy az egyetemen a szakmámmal, a pénzüggyel, a könyvvitellel foglalkozhatok. Mindemellett ott van az ember hobbija, ami az én esetemben a sport, ezen belül a jégkorong. Amikor egy-egy tudósítást írok, vagy elmegyek szakkommentátornak, azért teszem, hogy abból a tudásból, amit felhalmoztam, adjak vissza egy kicsit. Ott az ember már nem polgármester, nem apa, nem férj, nem egyetemi oktató, hanem egyszerűen egy rajongó, aki őrülten szereti azt a sportot, amibe belenőtt, és amivel valójában négy éves kora óta egybecsengett az élete. Legnehezebb megtalálni a négy dimenzió között a középutat: az ember úgy legyen polgármester, hogy közben legyen férj és családapa, egyetemi oktató, és sportját is tudja szeretni. Úgy tudja szeretni a városát, családját, szakmáját, szenvedélyét, hogy egyik se érezze, kevésbé van szeretve. Örömmel tölti el a lelkemet, hogy egyre inkább sikerül. Rájöttem arra, hogyan kell úgy szeretni ezeket a dolgokat, hogy a családom is, a város is, az egyetem is és a jégkorong is úgy érezze, hogy ő van az első helyen.