Most itt az alkalom fehérre mosni a lelkünket

Azt illetően, hogy a székelyek mikor ismerkedtek meg a juhtenyésztéssel, legfennebb sejtéseink lehetnek. Hiszen hiába írja Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja című munkájában, hogy „a honfoglaló magyarok az őshazából magukkal hozták a racka juhot, amely tipikusan ősmagyar állat, és sehol másutt nem található, csak ott, ahol a magyarok éltek és élnek”, mert krónikás hagyományainkban a székelyek már Árpád népe előtt a Kárpát-medencében tartózkodnak – és most tekintsünk el attól az új hipotézistől, mely szerint valamiféle szökevényekből verbuválódtunk volna utólag. Itt pedig az idő tájt

legalábbis a Történelmi állatfajaink enciklopédiája szerint. Manapság a curkán (a gyimesi racka) a legjellemzőbb juhfajta a székely havasokban.

Csíkcsicsóban, amikor a legelőre indul a nyáj, a bárány hátára keresztet vetnek, hogy az megóvja a vad ellen. A Luca-napján maszkurának öltözött gyermekek régen azzal a jókívánsággal búcsúztak el az elemózsia reményében meglátogatott házakból, hogy „nőstény legyen a bárányik”. Amikor Szentgyörgy megyéje 1800-ban gyűjtést szervezett a Szent Olvasó Királynéja kápolnájának és oltárának megvalósítására, volt, aki – pénz híján – báránnyal támogatta a kezdeményezést.

Zetelakán régen ilyen szöveg kíséretében kérték a menyasszony kiadatását: „Láttunk egy jóképű báránykát, meg akarjuk jegyezni, hogy nehogy elvesszen!” Egyes vidékeken még a locsolóversben is feltűnik:

Zöld erdőben jártam,

Piros tojást láttam.

Bárány húzta zengő kocsin,

Gyorsan ideszálltam.

Nesze neked, rózsavíz,

Gyöngyöm, gyöngyvirágom,

Hol a tojás, piros tojás,

Tarisznyámba várom.

Isten báránya a legkorábbi Krisztus-szimbólum, amelynek bibliai megalapozását Keresztelő Szent Jánostól eredeztetik, így

Mint ahogy nem véletlenül került a Székelyudvarhely melletti Jézus-kápolna falára az a barokk oltárkép sem, amely – Erdélyben egyedülálló módon – a szíve vérével bárányt tápláló gyermek Jézust ábrázolja.

Milyen szépen összecseng ezzel Bod Péternek a 18. század közepén papírra vetett feljegyzése: „Húvét-ban valamiféle tzéremóniával Bárányt szentelnek, s minden egyébb étel előtt, a’ Böjtnek vége lévén ezt eszik meg; annak emlékezetére, hogy a’ Krisztus az Istennek Báránya megáldoztatott.”

A vágást, valamint a sütést-főzést a Gyimesekben is nagyszombaton végezték el. „Először begyújtottak a nagy kemencékbe, majd a férfiak levágták a húsvéti bárányt. Nem létezett olyan ház, ahol ne vágtak volna húsvétra bárányt.

Ha pedig hideg télen született, a gazda két-három hétre még a házba is bevitte a bárányt a gyermekek nagy örömére, hogy megvédje a hidegtől” – olvashatjuk Tankó Gyulánál.

Szóbeszéd szerint a juh- és bárányhúsból készült ételeket a Ferenczy vendéglős-dinasztia szerettette meg Székelyudvarhellyel és környékével a múlt század elején, ám ezt most nem taglaljuk, mivel erről az ételféleségről, mármint a flekkenről külön tervezünk értekezni a későbbiekben. Az atyhai bárányvágási szokásokról itt lehet olvasni.

Persze, ez attól is függött, milyen időpontra esett a húsvét a március 22-e és április 25-e közötti intervallumban.

A 18. század végétől, a bárányszezon beköszöntekor a gyergyószentmiklósi „műkedvelő” mészárosok a fapiacon, az egyik felhagyott malomárokban ütötték fel tanyájukat – közli Tarisznyás Márton. Az árak alakulását befolyásolta a vámtarifa, a Moldvából behozott állatokét a vesztegzár. Hogy legyen összehasonlítási alapunk:

Amikor pénzzel váltották meg a tizedet, a bárányt hat, a süldőt négy pénzben számolták.

– írja Lázár Anna a Lövéte köröpölőben (Marosvásárhely, 2010).

Amikor juhot vágtak, a csontos húsából tokányféléket főztek, a tompjából pedig fasírt készült szalonna hozzáadásával.

A csontos birkahúsból tokánleves is készült – amolyan egytálétel, amihez kenyeret ettek.

– állapította meg 1904-ben, Udvarhely megye közgazdasági leírásában Barabás Endre, és ez falusi környezetben többé-kevésbé száz évvel később is érvényes volt. Azóta viszont folyamatosan szorul le az asztalunkról, de még az éttermekben is szinte fellelhetetlen például a tárkonyos bárányfej-leves, ami számomra felfoghatatlan. Ezért aztán bár húsvétkor ne maradjon ki a menüből, ha egyszer megengedhetjük magunknak, és mindenképpen tartsuk szem előtt a magyarhermányi református egyházközség történetét megíró Máthé János intelmét: ha „báránytokány a vacsora, kanos bor a csúsztatója.”