Amikor a harang nem szól

ellenben Csíkkozmáson, igaz, ott egy nappal később, tehát nagypénteken már egyenesen gyereket kergettek az esti vecsernye után, és megverték, ha elkapták. Persze utána ki is engesztelték valamivel, hogy ne legyen nagyobb baj belőle.

Néhol a templomban a pap az énekeskönyvével ütötte meg az oltár lépcsőjét, mire a hívők botokkal verték a padokat. Az erdélyi unitáriusoknál az esti istentiszteletet követően fekete posztóval terítették le a szószéket, az úrasztalát és a pap székét. Kézdiszentléleken a déli mise után oltárfosztás következett, amikor is eltávolították onnan a díszesebb textíliákat, virágokat, kegyszereket – elvégre Jézust is ezen a napon fosztották meg ruháitól.

Lábmosás, mosakodás

A moldvai Magyarfaluban nagycsütörtökön azért „tókáltak” (kerepeltek) a harangozó és a segédei, mert hitük szerint

Általános szokás volt a nagycsütörtöki lábmosás, amit az 1970-es évekig gyakoroltak. Halász Péter kutatásaiból tudjuk, hogy korábban ekkor „pirosították” a tojást is, mert úgy tartották, hogy a „tókaszónak meg kell kapnia a veres tojást”.

Az utolsó vacsora közismert jelenetére emlékeztető lábmosás az élővizek tiszteletével és a gyógyító hatásukba vetett lappangó hittel is összefügghet, és a magyar nyelvterület más részein is dívott. Volt, ahol nagycsütörtökön este az emberek kimentek a keresztekhez imádkozni, és amikor a körmenetben vízhez értek, ott megmosakodtak, de akár – mezítláb! – bele is léptek, így előzvén meg különféle betegségeket, sebeket, keléseket, fül- és szemfájást; egyes helyeken néhol az állatokat is behajtották a folyóba (máshol nagypénteken került erre sor).

elvégre zöldcsütörtöknek is nevezik a mai napot. Régebb még az állatok elébe is vagdalt zöldet tettek, a csirkék ételébe például csalánt kevertek.