A Tompa Miklós Társulat új tagja: Béres Ildikó

Kárpátalján, Beregszászon színésznő húsz éve, most pedig a marosvásárhelyi közönségnek játszik. Béres Ildikóval arról beszélgettünk, mit hagyott ott, és mit talált itt, milyen az otthoni színpadon játszani és milyen két határon túl.

Beregszászon Vidnyánszky Attila alapította a Nemzeti Színházat 1993-ban, korábban egy népszínház működött csupán. A mai napig az a csapat alkotja a színházat, amely húsz éven keresztül dolgozott együtt a kezdetektől – magyarázza a Marosvásárhelyre frissen szerződött színésznő, aki Kijevben diplomázott, de minden évből egy felet a budapesti egyetemen tanult egy ukrán-magyar együttműködés jóvoltából.

A beregszászi színházban általában egy évben egy produkció született, azzal járták a világot. Vidnyánszky Attila nagy fesztivál-előadásokat rendezett, nem kevés sikerrel. Évi egy előadás valószínű ma már kevés a beregszásziaknak, de a helyi közönséget „meg kellett tanítani színházba járni” – meséli Ildikó. Sok embernek ugyanis fogalma sem volt, hogy mi történik egy színházban, és azokkal a darabokkal, amelyeket eleinte játszottak nem lehetett becsalogatni a közönséget.

„Ha nem jön egy szerelem az életembe, amely elsősorban Marosvásárhelyre hozott, akkor szerintem én ott maradok Beregszászon” – ezzel a vallomással térünk át marosvásárhelyi ittlétére Ildikónak, aki azt is elárulja, hosszú folyamat volt. Mikor meghozta a döntést, igazából akkor tört rá a kétely, hogy vajon jól döntött-e, vajon mi a helye ebben a városban, ahol nem ismer senkit, nincsenek rokonai, barátai. Van viszont egy nagyon jó színház, amelynek az előadásait még mielőtt idejött volna, elkezdte nézni. Jó színészeket látott, rengeteg jó színészt, ahhoz, hogy feltegye a kérdést: vajon szükség van itt rá? Vagy mit fog kezdeni itt azzal a tudással, amellyel rendelkezik? „Megismertem a csapatot, és nagyon-nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve, ezért szerintem mázlista vagyok” – teszi hozzá, hogy nem volt miért marcangolnia önmagát, befogadták.

Beregszászon az utóbbi pár évben nagyon hálás szerepeket kapott, nagyon jó feladatokat, és pont ezért volt nehéz döntenie. Kezdetben bizonyos időt itt tartózkodott Ildikó, bizonyos időt Beregszászon. Néha benézett a színházba is, ahol tolmácsolt egy orosz rendezőnek, aki éppen szereplőválogatást tartott, és aki felfigyelve rá, ki is akarta osztani egy szerepre, de nem vállalhatta, nem lévén tagja a társulatnak. Nemsokára azonban ajánlatot kapott Keresztes Attila művészeti igazgatótól, hogy felvennék tagként a színházba. Hosszú ideig tartott az ukrán diploma hitelesítése Bukarestben, az iratok lefordíttatása, míg éppen egy éve, hogy itt van Marosvásárhelyen. Az új társulattal szemben elvárásai nem, csak álmai voltak – magyarázza Ildikó, aki végiggondolta, milyen szerep lenne jó, hogy azt tisztességesen meg is tudja csinálni, mivel úgy vélte, fontos az első benyomás.

Meg is kapta első szerepét, teljesen eltérőt attól, amit elképzelt magának. Egy nagyon komoly főszerepet, egy nagyon drámait egy olyan embertől, aki nem rendező, hanem író. „Egy picit aggodalmaskodtam emiatt, ő is és a csapat is, de hiábavaló volt” – eleveníti fel a találkozást Bartis Attilával, aki a Rendezés című darab szerzője és rendezője. „Én mindig aggodalmaskodom, bármely kicsi szerepet kapok, maximalista vagyok a színházban, szeretem jól megoldani a feladatot. Azzal fekszem, azzal ébredek, azzal álmodom, nézem az utcán a karaktereket, keresem a gesztusokat, míg meg nem születik egy karakter” – mesél önmagáról a színésznő, aki keresgélő emberként, ha megkap egy szerepet, nem érzi rögtön annak a karakterét. Most viszont valahogy az elején ráérzett a történetre, és bár nagyon nagy utat járt be a társulat az előadással, nagy mázlinak tartja, hogy Bartis bízott benne.

Amikor egy színész lendületben van, és lemegy egy premier, várja a következő lehetőséget – válaszolja érdeklődésünkre Béres Ildikó, hozzátéve, hogy nem dől hátra, és nem nyugszik meg, várja az új feladatot. A bemutatón, ami megszületik, az még nyersanyag, azon tovább kell dolgozni, tehát hátradőlésről amúgy sem lehet szó.