Rafi Lajosra emlékeztek

A Láthatatlan oskola keretében szerdán tartott rendezvényen a szárhegyi kultúrház Czika-termében, kevesen gyűltek össze. Czimbalmos Attila a rendezvénysorozat házigazdájaként jegyezte meg: hiányolja a tanárokat is. „De mindenki maga tudja, hol a helye” – tette hozzá, helyet adva a továbbgondolásnak: meg kell érezni azt is, hogy a szárhegyi közösség körében Rafi Lajosnak hol van a helye. Szűk családja már tudja. Hiányzik számukra. Édesapja, édesanyja, testvére, Misi és gyermekei közül a Szárhegyen maradt Tibi fia is ott volt a megemlékezésen. Utolsó felesége visszaköltözött Nyárádmentére.

A gyermekkori barát, a szárhegyi falustárs és egyben költőtárs, Ferenczi Attila volt a Láthatatlan Oskola meghívottja. Előadásában bizonyította azon feltételezését, hogy versei előrevetítették a költő sorsát, amit nem tudott megváltoztatni. Irodalmi elemzésében nemcsak a magyar nyelvet magas szinten művelőkhöz szólt, kérdéseket tett fel azoknak is, akik ismerték, de el nem ismerték Rafi nagyszerűségét.

Más szemszögből láttatta az embert. Rafi Lajost a maga áldatlan kettősségével: nem eléggé cigány a cigányok között, és nem eléggé magyar a magyarok között. Mégis életét meghatározta, hogy magyar irodalmon nőtt fel. „Mindig menekült. Rabságból a szabadságba. Az írásba” – fogalmazott barátja. Rafi világát versei tükréből vetítette a közönség elé azzal a szándékkal, „hátha megérthetjük életéből azokat a mozzanatokat, amelyek miatt időnként olyan nehéz volt őt elfogadni”.

Versei meghatározták sorsát. A „versek Rafija” nem volt ura saját életének, így visszatetsző arra gondolni, hányan, hányszor tanácsolták neki: változzon meg, ez így nem vezet jóra. Tudta, csak képtelen volt megváltoztatni, mert számára „a lét értelmét kimerték”.

Máig tisztázatlan, hogy került Lajos a vonat alá. Véletlen volt-e, vagy szándékos? Kinek az akarata teljesült? Az édesanya nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: „Sokan mondtak mindenfélét. De én nem hagyom, hogy háborgassanak. Elfogadjuk, ami történt. Ha nem nyugszunk bele, attól még semmi sem lesz jobb. Abból semmit sem nyerünk.” Az anya vissza-visszaemlékszik a tragédia előtt két héttel történtekre is, gyakran felidézi, hogy nem volt pénz, nem volt munka, Lajost a kilátástalanság kesergette: „az udvaron voltunk. Fogta a fejét, el volt keseredve. Hogy: Istenem, mit csináltam én életemben. Mondtam neki, Lajos, menj be a szobádba. Térdelj le, s imádkozz, hogy az italt Isten vegye el tőled. Szemei megteltek könnyel. Józan volt. Aztán a sátán újra meglegyintette”.

„Örvendek ennek a találkozónak, mert ha így is hozta a sors, hogy fiam meghalt, én azt mondom, ő mégis él. Az ő gondolatai élnek, mert kőbe véste, papírra írta azokat” – mondta az édesapa el-elsírva magát. Beszélgetésünk alatt még felidézett egy-egy epizódot, a féltést és a meg nem értést egyaránt.
„Már kilencedik osztályban rendszeresen írt. Sokszor felfigyeltem, hogy milyen titka van a versnek. Csak figyeltem, mikor verset írt, nem akartam megzavarni őt. Felemelte a fejét, s hamarosan írt” – emlékszik az édesapa. Azt sem felejti, hogy mindig arra vágyott, egyetemista lehessen. „Mind kereste az életcélját, kereste az útját. Nem találta, és ez legyengítette benne az életet. Amikor érettségizett, boldog volt. Tovább akart menni, de nekünk nem volt lehetőségünk. Hat gyermeket neveltem, de ő nem akarta belátni, milyen állapotban vagyunk. Hibásnak érzem magam: bármit meg kellett volna tegyek, csakhogy el tudjon menni az egyetemre. Végül valaki, titok, hogy ki volt az, elvette az egész életkedvét. Azt mondta: cigányból nem lesz semmi. Összeroppant, az életnek kedvét és útját már nem tudta meghatározni. Az irodalomban látta a reményt, könyvbe írta az ő vágyát. Kereste, hogy valaki hallgassa meg őt. Túlzásba vitte az irodalmat s a tudományt.”

Bevallotta, főleg a múlt rendszerben figyelte fia verseit, hogy valamelyik miatt meg ne gyűljön a költő baja. Ő mindig törvénytisztelő volt, nem akarta, hogy gyermeke a hatóságokkal szembekerüljön. Így utólag azért hibáztatja magát, hogy fiát nem tudta megvigasztalni. Próbálta lebeszélni a verselésről is, mondogatva, hagyd, fiam, mi ebből nem élünk meg. De erősebb volt a késztetés: „Valahogyan a költők olyan állapotban vannak, hogy előrelátók, tudnak jósolni a verseikkel. Amit Lajos írt, az be is következett. Látta a teljes valóságot” – mondta az édesapa, majd csendben hozzátette: „Lajos hiányzik. A szülőnek mindig fáj gyermeke halála. Mikor nagyon el vagyok gondolkozva, előveszem egyik versét, olvasgatom, s olyan az, mintha őt látnám.”

Az idős Rafi mondta el, számos cigány és magyar vers van nála, örvendene, ha valaki segítené kiadásukat, mert meggyőződése, hogy fia műveit haszonnal forgathatnák akár a roma iskolások tankönyv gyanánt, akár a magyar irodalomkedvelő emberek. Az édesapa arra számít, hogy fia a könyvekben élhet tovább, és azt sem hallgatja el, hogy a könyveladásból származó pénznek is meglenne a helye: méltó síremléket szeretne állítani különleges gyermekének.

Az apa szándéka másokban is megfogalmazódott, Czimbalmos Attila, a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója elmondta, egy kiadó munkatársa szeretné elkészíteni a Rafi-antológiát. Egy kötetbe kerülne az életmű, melynek csak töredéke került eddig nyomtatásba a Földhöz vert csoda és Az élet számlája című könyvekben. Ezért üzeni Czimbalmos mindenkinek, akinek otthon Rafi-verse van, vigyázzon rá, vigye be lemásolásra a művészeti központhoz, hogy minél teljesebb legyen majd a kötet.

Szárhegyen vannak, akik szeretettel gondolnak az életében meg nem értett cigány költőre. Arra is megoldást keresnek, ami ma hiányzik: egy hely a községben, ahová egy-egy szál virágot lehet vinni Rafi emlékére.