Hasunk ünneplése mellé társulhat némi szellemi táplálék is, hacsak nem a Móricz Zsigmond-novellában is megénekelt kisjánosok vagyunk mindahányan.

Kis Jánosok, most nem érdekeltek, de több olyan értelmiségivel, szakemberrel, vállalkozóval is beszélgettem, akit a szíve húzott (haza) Udvarhelyre, mert úgy érezte/érzi, megérdemel némi esélyt ez a vidéki kis- vagy szülőváros akár a kolozsvári, budapesti Kánaán ellenében is. Olyanokról beszélek, akik döntését nem egzisztenciális okok vagy az anyagiak befolyásolták elsősorban, hanem az érzelmi kötődés: a kihívás, hogy sikerülhet-e (tapasztalatukkal, szakmai tudásukkal) gyarapítani ezt a közösséget és régiót. Rossz hírem van:

Először azt hittem, hogy ez csak amolyan szokványos értelmiségi picsogás, hogy jaj, mi vagyunk a meg nem értett zsenik, de aztán aludtam rá egyet. És tényleg baj van.

Udvarhely hozza a formáját, és arra kényszeríti a szóban forgó, „messziről” (haza)jött szakembereket, hogy értelmetlen és érdemtelen meccseket, mérkőzéseket vívjanak abban a pocsolyában, ahol mi, már szinte önkéntelenül, a gumicsizmát emeltük népviseletté. Olyanokat kényszerítünk kisded, uram bocsá’, provinciális játszmáinkba, akik már rég lecsapoltak egy-két mocsarat, sőt túl vannak már néhány tengeri csatán is, melyeket ott vívtak, ahol már nem elég az autóbelsőből összetákolt udvarhelyi/székely soson (= románból „honosított” gumicsizma).

Kedves kis döntnökeim, akik közül többen kizárólag nyelvcsapásaik jogán bitorolják a helyi bürokrácia csúcsait, és akikhez én is kötődöm valahogyan, hiszen együtt rúgtuk-rúgjuk a sarat abban a bizonyos pocsolyában, nos, picinyeim, itt az ideje el- és felismerni saját korlátainkat! Tolmács kell ide, közvetítő, aki

akiknek nemcsak vízióik vannak saját szakterületükön, hanem rendelkeznek is azzal a tudással, amivel azokat meg lehet valósítani. Igen, tudatosan, tervezetten kell megmentenünk őket saját magunktól, ugyanis ők azok, akik nem a más f.szával verik a csalánt. Arra itt vagyunk mi, helyiek, elég szép számban…