#énis

2017. október 19., 14:362017. október 19., 14:36

Én is – jelezte a napokban egyre több nőismerősöm Facebook-oldalán. Kutatók, színésznők, orvosok, grafikusok, irodai dolgozók és újságírók. Hogy mire is utaltak?

Az elmúlt napokban több színésznő nemi erőszak elkövetésével vádolta Harvey Weinstein amerikai producert, ezután pedig igazi áradat következett a közösségi médiában, ahol a nem annyira ismert nők a #metoo – magyarul én is – jelszóval jelezték, hogy őket is érte már szexuális zaklatás vagy nemi erőszak. Megdöbbentem, hogy hány ismerősömnél jelent ez meg. Aztán eszembe jutott: #énis.

Én is megijedtem, én is elhallgattam. Azt kiabálta, hogy csak kedveskedni akart, amikor ellöktem magamtól.

Egy központi sétálóutcán haladtam haza, amikor utánam jött, megfogta a karomat, majd rángatni kezdett. Közben barátai biztatták a kedveskedésre, de senki sem figyelt fel a jelenetre. Amikor hallotta, hogy a rendőrséget hívnám, csak röhögött egyet. Majd még egy utolsót rántott a csuklómon, és megütött. Távozás közben még néhány szalonképtelen „kedveskedést” visszakiabált. Gondoltam, megúsztam nagyobb cirkusz nélkül és kivédtem egy részeges támadását. Aztán félni kezdtem. Felgyorsítottam lépteimet, ám egy forgalmas főúton lehúzott mellettem egy autó, és újból előkerült a „kedveskedő”.

Ezúttal sem értett szót. Nem? Nem. Olyan nincs, hogy nem. Nem, a nem, az nem.

Ám ezúttal szerencsére közbe is léptek, még mielőtt a kocsiba cibált volna. A csendőrség is megérkezett, akkor szerencsésnek vélt, utólag gyanús egybeesésként. Az autós társaság nem torpant meg, sőt tovább fenyegetőzött. A három csendőr pedig engem és a segítségemre sietőket vette elő.

A gyors helyzetleírás után a csendőr úgy összegzett, hogy nem történt semmi. Lassan én is ugyanazt mondhattam, hiszen a három csendőr sem tett semmit a támadók ellen, mint kiderült, jól ismerik őket.

Követik őket – mondták. De ha veszélyes a város, akkor miért nem ment taxival haza? – kérdezték tőlem, miközben a fenyegetőzők beültek az autóba és elhúztak. A csendőrök is távoztak, hiszen „nem történt semmi”.

Mondhatnám, hogy #énis, de azt is, hogy #énsem. Megijedtem #énis, mert azt mondták, ha feljelentem őket, akár a címemet is megszerezhetik. És #énsem tettem semmit, mert féltem, hogy mi lesz tovább, mégis kiket védhetnek a csendőrök. Féltem, hogy bajba kerülhetnek segítőim, hogy édesanyám megtudja, mi történt velem. #énis hallottam azt, hogy ez nem olyan nagy dolog, örvendjek, hogy nem erőszakoltak meg. #énis hallgattam, és most #énis újból megijedtem, hogy ennyi nő, ennyi barátnőm hallgatott hozzám hasonlóan.

Elég!

Elegem van abból, hogy azt mondják, nem történt semmi. Nem volt rövid a szoknyájuk, nem flörtöltek, amikor azt mondták, hogy nem. Nem kérték maguknak, és nem ők voltak a hibásak, hanem a társadalom, amely azt fogja rájuk, hogy ne öltözzenek úgy, hogy a huszonegyedik században ne járjanak egyedül az utcán, hogy fogadják el a tanár, a főnök „kedveskedését”, ha akarják, hogy akkora jegyük, fizetésük legyen, mint a férfiaknak.

Elegem van abból, hogy felgyorsítom a lépteimet a sötétebb utcákon, hogy aggódom, ha hirtelen megjelenik egy férfi, és mindig közel tartom a telefonom arra az esetre, ha esetleg hívnom kellene a 112-t. Szeretném, ha a férfiak nem sajnálkoznának a helyzet miatt, mert édesanyjuk, nővérük, húguk, leányuk van, hanem inkább épp azért változtassanak a helyzeten, mert öccsük, bátyjuk, apjuk, fiuk van, akik jobbat is tudnak, akik azt akarják, hogy többet sose mondja egy lány, egy nő sem, hogy #énis.