– A Székelyföld folyóirat 200. számához arra kérték fel a szerzőket, hogy a székelyekről írjanak. Mikor egy új lapszámot szerkesztenek, mennyire veszik figyelembe az itt élő népcsoportot?

– 1997 októberében épp azért indult útjára a Székelyföld kulturális folyóirat, mert az akkori folyóiratok nem tárgyalták kellő súllyal a székelység kapcsán fölmerülő kérdéseket, annak ellenére sem, hogy már kutathatóvá váltak a levéltárak, és felnövekvőben volt egy elég népes szerzőgárda, amely ezekkel a témákkal kívánt foglalkozni. Nos, ezeknek a témáknak, ezeknek a szerzőknek akart fórumot biztosítani a Székelyföld folyóirat, s teszi ezt immár 17 éve.

A 200. (ünnepi) számunkban is arra kértük a korábbi Székelyföld-díjasokat, hogy a Székelyföldről (mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról) írjanak röviden verset, vallomást vagy bármit, ami eszükbe jut a témáról, s örömmel mondhatom, hogy nagyon szép és színes szám állt így össze, olyannyira, hogy kétszáz év múlva akár ebből a számból is kikövetkeztethető lesz majd, hogy ki is volt valamikor a székelységnek nevezett népcsoport. Hosszan tudnék idézni az írásokból, ehelyett viszont inkább arra kérek mindenkit, hogy ha teheti, vegye kézbe a 200. lapszámunkat, s olvassa el belőle például Buda Ferenc, Demeter M. Attila, Ferencz Imre, Füzi László, Kemény István, Oláh-Gál Elvira, Oláh Sándor, Tánczos Vilmos vagy Vida Gábor írását…

– Hogyan szokott összeállni a Székelyföld egy-egy lapszáma? Küldenek be havonta elegendő anyagot, vagy netán ösztönözni kell a szerzőket?

– Kézirathiány miatt, hál’ istennek, nem kell panaszkodnunk, sőt; épp ezért elég sokat kell várnia egy-egy kéziratnak, amíg megjelenhet, márpedig – mint tudjuk – minden szerző türelmetlen. Ösztönözni meg akkor kell a szerzőt, ha egy tematikus számunkhoz ígéretet kaptunk tőle, hogy írni fog, aztán mégsem érkezik a kézirat. Szerencsére nincs túl sok tematikus számunk, viszont vannak olyan kiemelt témák, amelyekről nekünk is kutya kötelességünk megemlékezni (ki más, ha nem a Székelyföld folyóirat?): ilyen volt januári számunkban a Siculicidium 250. évfordulója, ilyen lesz júliusi számunkban az első világháború kitörésének századik évfordulója, vagy ilyen lesz decemberi számunkban a homoródalmási Szabó Gyula halálának tizedik évfordulója. Szabó Gyula befejezetlenül maradt könyvét, Az irredentizmus mámorát már augusztusi számunkban közölni kezdjük: roppant érdekes téma, hiszen sokan sokfélét írtak már a magyar hadsereg 1940-es bevonulásáról, de Szabó Gyula könyve arról szól, hogy alulnézetből, az akkor még gyermek Szabó Gyula szemszögéből milyen érzés volt megélni ezt az eseményt…

– Kérem, említse meg a szerkesztői pályafutása alatt történt legjelentősebb sikert és kudarcot.

– Minden jó és fontos kézirat közlése „legjelentősebb siker”, de a 200. lapszámunkat mindenképpen kiemelném: meggyőződésem, hogy kultúrtörténeti esemény volt ennek a lapszámnak a megjelentetése, s előbb-utóbb kötelező könyvészet lesz a székelységgel foglalkozó társadalomtudósok körében, akik aztán majd más fogalmi rendszert, „tudósabb” nyelvet használva értelmezni fogják, hogy mi is akart lenni ennek a lapszámnak a megjelentetése.

Ami a legjelentősebb kudarcot illeti, az inkább a lapszámok utóéletéhez kapcsolódik: sajnálom, hogy kevés a középiskolás diák, a magyartanár és a sapientiás egyetemista a Székelyföld körül. A magyartanárok fásultságát még érteni vélem (a folyamatosan „megreformált” tanügyi rendszer a maradék életkedvüket is elveszi), a fiatalok közönyével viszont nem tudok mit kezdeni. Persze, nekik is megvan a maguk elfoglaltsága, s tudom, hogy például a slam poetry-esteken valósággal nyüzsögnek a nézők-hallgatók-fellépők. Jó kérdés, hogy egy havonta megjelenő kulturális folyóiratnak mennyire kell divatkövetőnek lennie, vagy elég lesz a slam poetry (vagy más múló divat kifulladása után) egy tematikus szám is, amelyben majd körüljárjuk, hogy mi is volt ez az őrület…

– Sokszor hallottam egyházi személyeket panaszkodni, hogy manapság a fiatalok kevesen vállalják a papi pályát. Az erdélyi magyar szépirodalom szempontjából van-e utánpótlás?

– Az utánpótlás miatt aggódom a legkevésbé: az elmúlt héten (május 21-én) például a csíkszentmártoni Gondos Mária Magdolna értekezett a Pesti Vigadóban, éppen a Székelyföld folyóirat meghívására, a legújabb erdélyi magyar irodalmi csoportosulásról. Számomra inkább az a kérdés, hogy mit kezdenek majd magukkal ezek a gyerekek: hol fognak tovább tanulni, illetve ki mire fogja tanítani őket. Egyáltalán: fontos marad-e számukra továbbra is a Székelyföld? Ha nem, akkor azért nyilván valamennyire mi is hibásak leszünk. De ez, azt hiszem, már nemcsak a Székelyföld kulturális folyóirat gondja, hanem a szülőké, tanároké, politikusoké is.