Akit megjelöltek a szavak

– Azt írja valahol, hogy közeli ismerősei azt tartják, ön az, akit megjelöltek a szavak. Mit takar ez?

– Abból származik, hogy az anyanyelvem szlovén, és meg kellett tanuljak magyarul. Az apám magyar ajkú egy Egres nevű faluból, az anyám szlovén. Tehát keveredtek a szavak körülöttem. Le-leírtam bizonyos szavakat, annál inkább, hogy a barátaim, akik tiszta szlovének voltak, nem értettek egy árva szót sem magyarul. Negyven év után, mikor már jól megtanultam magyarul, elkezdtem szótárt készíteni, magyar-szlovén szótárt. Ezek a szavak ott hevertek a zsebemben, vagyis a papírokon, és megmaradtak, aztán jött az ötlet, hogy jó lenne a két szomszéd ország között alakítani egy ilyen hidat, amit úgy neveznek, szótár. Én szavakkal foglalkoztam egész életemben. Nem lapátoltam, nem kerékpároztam, nem dolgoztam mást, hanem valóban csak betűkkel és szavakkal foglalkoztam, írtam, fordítottam.

– Nemcsak magyar klasszikusokat fordított, hanem a kortárs magyar irodalom pulzusán is rajta tartja a kezét, figyelmét. Mi alapján döntődik el, hogy mit fordít?

– Most már 40-50 évnyi fordítás után lehetőségem van azt fordítani, amit én választok. Azt, akit leginkább szeretek, akit tudom, hogy jó, akit élvezetből olvastam el, nem azért, mert muszáj volt. Mindig az jár ilyenkor a fejemben, hogy jaj de kár, hogy ezt a könyvet a szlovének nem ismerik. Sok „nevet” örömmel fordítottam le. A kezdet nem ilyen volt, akkor azt kellett lefordítani, amit adtak és amit a szlovén szerkesztő ajánlani tudott. Most azt csinálom, ha valami jó könyvet találok, fordítom is, és rögtön ki is adják.

– Milyen művet fordít most?

– Most Molnár Ferencnek a Liliom című művét fogom fordítani, mert a szlovén nemzeti színház akarja színpadra állítani. Úgy hallom, hogy ez állandóan fut Európa-szerte. Valamitől aktualitása van, ez az érték a nagy műveknél. 

– Egy, a huszadik századon átívelő, a Képek arcok nélkül című családregényét is bemutatták tegnap délután a csíkszeredai közönségnek.

– Ez a regény két nagy hullámból állt össze. Az egyik a már említett Egres faluból indul. Az apám a debreceni árvaházban nevelkedett 14 évig, és onnan valahová el kellett indulni a nagy országba. Lefelé ment Fiume felé, ahol fel akart szállni egy hajóra, hogy Amerikába menjen, de szerencsére nem ott szállt ki, hanem mégis az Adrián maradt, és eljutott Muraszombatig, ami osztrák-magyar városka volt, és ahol szlovének éltek és élnek. Ott megszerette nemcsak az anyukámat, hanem a nővéreit is, tehát három Markovič nőbe szeretett bele egyszerre. 1912-ben behívót kapott, és elment katonának. Nyolc évig volt katona, végigharcolta az első világháborút. Miután összedőlt az Osztrák-Magyar Monarchia, visszatért Muraszombatra, és ott is maradt. A másik hullám az volt, hogy a három Markovics lány elindult Budapestre, mert ott jobb volt az élet. Nehezen éltek, nehezen jutottak munkához, de aztán összeházasodtak elég gazdag emberekkel és boldogan leélték az életüket Budapesten. Aztán a gyerekekből volt, aki átjött Szlovéniába, volt, aki Magyarországon maradt. A harmadik hullám, az unokák, elvándoroltak Kanadába. Ott egy félig magyar, félig szlovén család megint egy harmadik környezetben. Állandóan küzdelem volt és állandóan kellett mozogni, ez a történet kerete.

– Kanadában élt Gizi is, aki kivágta a fotókról azoknak az arcait, akik már meghaltak és aki a regény címét ihlete.

– Ő jóformán az unokatestvérem volt, bár harminc évvel idősebb volt nálam. Ő nagyon ügyesen élte az életet, bár nagyon nehezen, mert egy zsidó emberrel volt megházasodva az anyukája, ő mint gyerek katolikus maradt. A férjét Auschwitzba vitték. Tíz évvel ezelőtt ott jártam nála, akkor 101 éves volt. Mesélték a gyerekei, hogy mikor beléptek a szobájába, látták, hogy mindenhol szanaszét fényképek vannak és egy körömvágó ollóval vágta ki az arcokat. Mikor kérdezték, mit csinál, mondta, ezek nincsenek többé, mit keresnek itt. A nagy kereten belül tehát kis sztorik is vannak.