Gyógyulását követően, mielőtt meghozta volna a döntést, hogy megszakítja útját, elhalasztva a Tien-San hegység Pobeda csúcsának megmászását, úgy érezte, nem hagyhatta az Irán és Közép-Ázsia legmagasabb pontját, az 5671 méter magas Demavend csúcsot. Ekkor már múlóban volt gyomorfertőzése, amely május 10-e körül jelentkezett, lázat és fejfájást produkálva, gyengítve az udvarhelyi bringást. Elmondása szerint éjszakánként úgy reszketett, hogy mozdulatait sem tudta kontrollálni – ám annak ellenére, hogy 250 kilométerre volt a viszonylagos biztonságot és orvosi ellátást jelentő fővárostól, Teherántól, ezt a távot két nap alatt sikerült letekernie majdnem negyven fokos lázzal is.

Zarándoklat ötezer méter fölött

Teheránban aztán becsületesen kivizsgálták, kapott gyógyszereket, és tünetei megszűnésével jó közérzete is visszatért – vértesztjei azonban, a fertőzéstől függetlenül nem hoztak jó eredményeket, és az orvosok további kivizsgálást javasoltak. Egyelőre nem tudni, pontosan mi a probléma, de amennyire a nyelvi korlátok engedték, az utazó úgy értette, hogy túlságosan alacsony a fehérvérsejt-száma, és akár életveszélyes is lehet, ha halogatja a pontos diagnózist, illetve az esetleges további kezelést. Így hát, közel egyhetes tépelődés után úgy döntött, egyelőre beéri azzal, hogy felmegy az Elburz-hegységben lévő Demavendre, amit ő terve „kistestvérének” tart, de önálló célként sem számít kicsinek.

A hegynek május 21-én, csütörtökön vágott neki egymagában, de a táborokban találkozott francia, svájci, sőt pécsi utazókkal is, akikkel azonos volt az úti célja. Vasárnap vágott neki az utolsó szakasznak, két svájci és egy francia fiúval, és akkor, a hegytetőn sikerült lemondania arról, hogy megszakítás nélkül folytassa tovább azt az utat, amire immár fél éve kezdett készülni. „Ez nekem nem hegymászás volt, nem csúcsot hódítani jöttem. Ez nekem egy zarándoklat volt, olyan, aminek végén, leteszik terhüket a zarándokok. Itt sikerült elengednem álmomat. Itt lazult fel ragaszkodásom a továbbmenéshez. Csak fújt a szél, és engedtem ki magamból azt az ezer órát, amit információkereséssel töltöttem, a sok alternatívát, a száz elmentett weboldalt. Kiengedtem magamból a sok érzést, amik ehhez az álomhoz kötődtek. Engedtem, hadd menjen – újabb álmokhoz helyet kell engedni. Engedtem a könnyeim, végül már nem is én magam voltam. Egy rakás ásványi anyag voltam, amik kötődtek egymáshoz, és a köztük lévő ürességet átjárta a szél. Megkönnyebbülve ereszkedtem le a tetőről” – írta eddigi utolsó bejegyzésében Kobra.

Most a gyógyulás fontosabb

Az utazó a hónap utolsó napjaiban érkezik haza Székelyudvarhelyre – elmondása szerint már várja, hogy két év után újra itthon tölthessen egy nyarat, de az is világossá vált, hogy ha teheti, még ebben az évben pótolná mostani kihagyását, és megmászná a Pobedát. Előbb azonban mindent megtesz azért, hogy mihamarabb rendbe jöjjön, hiszen a bizonytalanságérzet, amit a véreredményei okoztak, megmérgezné az álma megélésének örömét. Márpedig egy álom beteljesülésénél nincs helye az aggodalomnak – vallja Udvarhely utazója.