„Hosszú volt az út idáig” – jegyzi meg a fiatal gyógytornász, amikor a pályaválasztásról kérdezem. „A Márton Áron Gimnáziumban idegen nyelv osztályban végeztem, majd bejutottam a politológia szakra, de aztán csak nem mentem oda tanulni. Helyette egy évig voltam egy marosvásárhelyi pszichológus mellett, aki egy csoporttal dolgozott, relaxáltak, tornásztak. Ez megtetszett, felkészültem, ami újabb egy évet vitt el, és felvételiztem Kolozsvárra a Babes-Bolyai Tudományegyetemre, ahol gyógytornász diplomát szereztem” – meséli. Már utolsó éves egyetemistaként foglalkozni kezdett Kolozsváron óvodás korúakkal, majd Székelyudvarhelyen dolgozott egy évig többek között súlyos értelmi és testi sérült gyermekekkel. Csíkszeredában immár évek óta óvodás korú gyermekekkel foglalkozik, de a hozzá forduló felnőtteket is fogadja.

„Elsősorban gyermekortopédiában dolgozom, de nem csak. Délelőtt óvodai csoportokkal foglalkozom, ez a megelőzésről, a tartáskorrekcióról szól. Délután gerincproblémás, lúdtalpas, bokasüllyedéses gyermekekkel dolgozom, és mire eljön az este, érkeznek a felnőttek. Emellett akadnak traumás sérültek is, akik hozzám fordulnak” – vázolja egy napját Zsófia. Mint mondja, ez egyszerre jelent számára fizikai és szellemi munkát. „Fárasztó. Szükség van fizikai erőlétre, ami nem azt jelenti, hogy én is tornászok, hanem idetartozik a betegek mellett a sok guggolás vagy emelés, amikor erre szükség van. Aztán folyamatosan azon gondolkodom a gyakorlatok alatt, hogy mi a következő lépés. Egy-egy probléma megoldása egyénenként változik” – magyarázza.

Mint megjegyzi, szeret gyermekekkel foglalkozni, mert rugalmasabbak, motiváltabbak. Tennivalója pedig akad, hiszen sok a problémás gyermek. „Kezdetben nagy hangsúlyt fektettem a tartáskorrekcióra, de idővel rájöttem, hogy nem elég. Amilyen intenzitással dolgoztam 2003-ban a gyakorlatok tekintetében, a mai gyerekeknek ezt meg kellett duplázzam. Tíz év alatt ennyit gyengült a gyermekcsoport” – mutat rá.

Sokat dolgozik, de munkájának látványos eredménye van. „Van néhány gyermek, akit meg tudtam menteni a sebészkéstől, ez számomra nagyon fontos, de olyan gyermekkel is dolgoztam, akit megtanítottam vagy újratanítottam járni. Még Székelyudvarhelyen történt, hogy egyéves foglalkozás nyomán egy tízéves, down-szindrómás gyermeket tanítottam meg járni, korábban nem járt egyáltalán” – eleveníti fel. Számára az is elégtétel – mondja – ha egy, korábban csetlő-botló gyermeknek, a foglalkozásoknak köszönhetően, magabiztosabbá válik a mozgása.

Kelemen Zsófia szereti munkáját, azt mondja, enélkül nem is tudná csinálni. „Olyanoknak ajánlom, akik kitartók és szeretnének segíteni az embereken. Nemcsak a testét kell ismerni az embernek, hanem a lelkét is” – válaszolja azt firtató kérdésemre, hogy kinek ajánlja e szakmát. Elégtétellel tölti el – derül ki -, hogy az évek során pozitív irányban változott a szakma megítélése, ma már egyre többen elismerik a gyógytornászok munkájának fontosságát.