Fülledt párás meleg van. Az ember inge a bőrére tapad, és nehezen veszi a levegőt. A nap nagy erővel tűz, remeg a levegő a vörös föld felett. A földúton gyerekek rohannak hozzánk. Nem pénzt kérnek. Elvinnék az ember üres műanyagpalackját, de van olyan gyerek, aki mutatja: szappant szeretne.

Megvesszük a jegyeket a helyi irodában Bahír Darban. Tömeg van odabent,

Földúton indulunk a hegynek felfelé. Önkéntes vezetők tucatja csatlakozik hozzánk, és angollal kevert amharával próbálnak magyarázni – kevés sikerrel.

Bizonytalan kis fahidakon kelünk át. Bámuljuk az utunk mellett fekvő falvak kis kőkunyhóit, a vízbe ugráló félmeztelen gyerekeket. Marhák kérődznek a kunyhók előtt, szemükből legyek isznak. Katcserje nő a folyó partján. Letépünk egy levelet és a szánkba tesszük. Grimaszolunk a növény gyógyszerszerű, keserű ízétől.

Az egyik önkéntes segítő bizalmaskodva hozzánk lép: ennél sokkal jobb minőségű levelet is tud nekünk szerezni a régió legnépszerűbb kábítószeréből, némi készpénzért cserébe.

Hosszasan kaptatunk felfelé a vörös földúton, kerülgetve a kiálló köveket a tűző napon. Egy felhő sincs az égen, mégis mintha dörögne az ég. „Ez a nagy füst” – mondja önkéntes kísérőnk, mellékállásban katdíler. Így nevezik az etiópok a Kék-Nílus vízesést.

Bármilyen dörzsölt utazót is hallgatásra késztet a vízesés látványa. Azonnal megérti az ember, miért nevezik a helyiek „Nagy füstnek”.

Ez itt a világ leghosszabb folyójának, a Nílusnak a fontosabb forrása. Kék-Nílusnak nevezik, mert a színe sötét. Az esős évszak nagy mennyiségű termőtalajt sodor a vízbe – innen a színe.

Ezerhatszáz kilométer élet

Maga a folyó ezerhatszáz kilométer hosszan folyik végig a kontinensen, ebből kilencszáz kilométeren keresztül Etiópián. A Nílus-medencén tizenegy ország osztozik (Etiópia, Szudán és Dél-Szudán, Egyiptom, Burundi, Ruanda, Kenya és a Kongói Demokratikus Köztársaság), több mint háromszázmillió embernek jelenti a mindennapi vízforrást. Ellentétben azonban a fekete-afrikai országokkal, ahol több folyó is folyik, és persze a folyamatos esőzések miatt a lakosság más forrásokból is vízhez tud jutni, a sivatagos

Az országban elvétve, rövid ideig, ha esik az eső. Más vízforrásuk nincs.

„A Nílus Egyiptom ütőere” – mondják az egyiptomiak. Elég, ha egy pillantást vetünk Egyiptom domborzati térképére, hogy lássuk, a kifejezés nem költői túlzás. Zöldet az országban csak a delta mellett látni az űrből, és itt él az ország lakosságának 97 százaléka.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szerint az országban már most komoly probléma a vízhiány. Azzal pedig, hogy

Magyarul, az ország egy jelentős része fog szomjazni (és éhezni), mely akár egy újabb migrációs krízist is kirobbanthat a Közel-Keleten. Szudánban sem rózsás a helyzet vízügyileg. Azt, hogy a Nílus az élet forrása, persze már az ókortól fogva tudják az egyiptomiak. A Nílus vízhasználatának jogát azonban csak 1929-ben, illetve 1959-ben szabályozták, a britek aktív felügyelete mellett.

E szerződés alapján jött létre az aszúáni gát. A szerződésben egyetlen fekete-afrikai ország sem részesül a Nílus vizéből, ebbe beleértve Etiópiát is.

Afrika lázadása

Másnap reggel hajóra szállunk, hogy megnézzük a Nílus természetes víztározóját, a Tana-tavat. A kikötőben hatalmas tömeg gyűlik össze. Vallási áhítatban énekelnek. Fekete papok állnak aranykeresztes botokkal a kezükben a tömeg felett, amely viseltes hajókba préselődik be, ahogyan tud, hogy istentiszteletre induljon.

Falaikat parasztbiblia szerű festmények borítják, itt őrzik az ország kereszténységének legfontosabb relikviáit is, a Jeruzsálem mintájára épült Lalibela mellett. Misére megy a tömeg. (Az etióp kereszténységről lásd keretes írásunkat)

A hajót, amire felszállunk Nigate-nek hívják. Több helyen lepattogzott róla a festék. Endelkjú kapitánnyal beszélgetek a tóról a kormányosi fülkében.

Elmondja, hogy a tó körülbelül 3600 négyzetkilométeren terül el, attól függően, hogy milyen a beleömlő folyók vízhozama. A mélysége akár 15 méter is lehet. Bár a tó vízszintje az elmúlt években jelentősen csökkent (ennek oka a globális klímaváltozás), még mindig Afrika egyik legnagyobb tava.

A legnagyobb kincs azonban kétségtelenül a víz. Ezzel az etióp kormányzat is tisztában van. A rohamos ütemben fejlődő Etiópia pedig, amelyre a nyugat legfőképpen még mindig a nagy éhínségekről emlékezik, egy robbanásszerűen fejlődő, iparosodott ország, komoly energiaszükséglettel. Ez az energiaszükséglet pedig krízishelyzetet okozott Etiópia, Egyiptom és Szudán között.

A Nílus-medence többi országa már 1999-ben tárgyalásokat kezdeményezett annak érdekében, hogy a Nílus Vízügyi Megállapodást felülbírálják, és több jogot formálhassanak a folyó vízére, de Egyiptom és Szudán ellenállt, így a tárgyalások megfeneklettek.

Ekkor a kirobbanó forradalmak, melyet a világ arab tavaszként ismer, elterelték az ország figyelmét a Nílusról. A harminc éve regnáló Mubárák rezsim megdőlt, a felálló politikai vákuumban pedig az ország politikai jövője volt a tét. Az egyiptomi megosztottságot és káoszt kihasználva ekkor Etiópia egyoldalúan gát építésébe kezdett a Níluson a szudáni határ mellett. Úgy hívják, hogy a „Nagy Reneszánsz gát.”

2012-ben, az egyiptomi elnökválasztások után, amelyen az iszlamista Mohamed Murszi nyert, Egyiptomban hirtelen újra téma lett a Nílus és az etióp gát kérdése. Harcias retorikai szólamok csaptak fel az egyiptomi közéletben, a politikai elemzők pedig egy elképzelhető háborút sem zártak ki a két ország között. Érdemben azonban az egyiptomi társadalom nem mobilizálódott, a párbeszéd az érintett országok között a tárgyalóasztaloknál maradt.

A magam részéről a „vízkrízis” kitörése óta követtem a témát, több interjút is készítettem egyiptomi vízügyi szakemberekkel, akik kongatták a vészharangot, beleértve Mohamed Nasszer Allamot is, a Mubárák rezsim volt Öntözés- és Vízforrásügyi Miniszterével.

Elmondása szerint az etióp gát egyrészt a feltöltési időszakban jelentősen csökkentené a Nílus vízhozamát Egyiptomban, ez az egyik oka az egyiptomi ellenállásnak. A másik oka az a fajta függő helyzet, amibe Egyiptom kerülne, ha megépül a gát. Ezzel ugyanis

Nem árt fejben tartanunk azt is, hogy Egyiptom energiatermelésének is egy jelentős részét az aszúáni gát biztosítja, mely mindenképpen megsínyli majd a Reneszánsz gát feltöltését.

Deeszkaláció

Egyiptom a súlyosbodó helyzet miatt, 2017 májusában új találkozót szervezett a Nílus-medence országai között, amelynek elsődleges napirendi pontja a Reneszánsz gát volt. Ekkor megállapodás született arról, hogy egy nemzetközi tudományos kutatócsoportot hoznak létre, amely hatástanulmányt fog készíteni az új gátról.

A kedélyeket azonban a 2018-ban, a frissen megválasztott, muszlim apától és keresztény anyától született Abíj Ahmed miniszterelnök csillapította le, aki személyesen utazott Kairóba, hogy arról biztosítsa Abdel Fattáh Ász-Sziszit, az ország elnökét, hogy Etiópia semmilyen formában nem kívánja bántani Egyiptom Nílushoz való jogát, a gát építése pusztán az erősödő etióp ipar energiaigényeit szolgálná ki.

Abíjt mindenki pragmatikus politikusnak tartja, aki többek között rendezte Etiópia háborús viszonyát Eritreával, de több olyan reformot is hozott (például a határ melletti szükségállapot feloldása, a politikailag bebörtönzöttek elengedése), amely garanciának tűnik, hogy a Nílus nem válik fegyverré Etiópa kezében.

A globális felmelegedés és az ezzel járó megnövekedő párolgás alapvetően csökkenti a folyók vízszintjét. A gátak mellett kialakított mesterséges tavakban ez a párolgás még jelentősebb – Egyiptom mindenképpen a bőrén fogja érezni a Reneszánsz gát működését. A konfliktus tehát deeszkalálódott valamelyest, de nem múlt el. Egy aszályos év bármikor lángba boríthatja a két ország viszonyát.