Belföld
Külföld

Látom, ahogy Csíkban a piacon gyúródnak az emberek

Székelyhon 2020. március 25., 08:33
HIRDETÉS

Óriási volt az örömöm tegnap délután: jött az a hír, aminek minden Olaszországban élő ember, de talán az egész emberiség a legjobban örülne: egyetlen halott, egyetlen újabb megbetegedés sem történt aznap. Ezt olvastam számos Facebook csoportban. Sajnos, hamar kiderült, hogy ez nem igaz: valaki félreértett valamit.

Látom, ahogy Csíkban a piacon gyúródnak az emberek
galéria
Egymást biztatják az olaszok. Minden rendben lesz Fotó: Katona Era

De mégis örömhírként értelmezhető: az elmúlt 24 órában (hétfőn) megint kevesebben haltak meg, mint azelőtt, és gyógyulások száma nőtt. Azaz lassan visszahúzódik a baj. S belegondoltam: milyen helyzetben vagyunk ha az is öröm, ha „csak” 601-en halnak meg egy nap alatt. Én ennek is örülök, mert így láthatjuk, van értelme a bezártságnak, hogy tényleg hasznos ha mindenki otthon marad és betartjuk a szabályokat.

De a jó (?), jobbacska (?), pozitív (?), hír (hogy is nevezzem ezt?) már reményt ad, már gondolkodunk azon, hogy mégiscsak vége lesz egyszer ennek.

HIRDETÉS

Kollégáimmal 2-3 naponta beszélek telefonon, mindig megkérdezik, hogy van-e valamire szükségem, hiszen nekik egy picit könnyebb mivel otthon a családjukkal lehetnek. De más szempontból nekik a nehezebb: náluk, ahol ők élnek, vannak vírusos betegek. Tegnap arról is beszéltünk, hogy ha vége lesz, akkor csak úgy kezdhetünk újra dolgozni, hogy mindenki kivizsgálásra megy és megcsináltatja a tesztet. Arról is beszéltünk, hogy

az olasz miniszterelnök beismerte, előbb kellett volna a karantén és nem szabadott volna várni több mint két hetet...

14 napja vagyunk mi itt a zónában otthoni karanténban, és ha továbbra is betartjuk a szabályokat és itthon maradunk, várható lesz a járvány csökkenése. A kevesebb megbetegedés nagy biztatás: hogy jól csináljuk a bent maradást, és tartsunk ki, mert minden rendben lesz. Persze, még messze van a vége, de van egy kis reménysugár. A hír hallatán eldöntöttem:

eddig heti kétszer mentem ki nem egészen egy órára, de mostantól, heti egyszer fogok kimenni a lakásból.

Van egy mondás: a legnagyobb segítség embertársaimnak a példamutatásom. És igen, magamon tapasztaltam, hogy hajlamos vagyok arra, hogy „ha ő kimegy, én miért ne mennék”. Hát nem, nem követem, ki mit csinál, én itthon maradok és úgy oldom meg a vásárlást, és esetleg egyéb teendőimet, hogy heti egyszer megyek ki.

Gondoltam arra, hogy nekem sem könnyű, de a szomszédságban vannak gyerekek, akiről tudom, tudjuk, hogy sokkal aktívabb életformára, több mozgásra lenne szükségük. Kellene a játék kint a szabadban, főleg amikor gyönyörűen süt a tavaszi nap. De nem lehet.

A szülők megértették a helyzetet és a lakásban foglalják le őket társasjátékokkal, tanulással, olvasással...

(Szinte biztos vagyok benne, hogy eddig nem sok időt szenteltek a gyerekeikre a nagy rohanásban, munkába járás és egyéb dolgok miatt).  Látom őket, amikor kijárnak a teraszra levegőzni, általában naponta fél órára. A gyerekek nyugodtnak látszanak, fegyelmezettek.

Közben figyelem, hogy mi van otthon: látom, a fotókat, ahogy Csíkban a piacon (a megyeháza alatti promenádon, szerk. megj.) gyúródnak az emberek... Aggódom miattatok.

(folytatjuk)

Katona Era, Olaszország

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS