Kereszténygyilkosságok Egyiptomban: célzott támadások

Késő délután van Kairó legnagyobb keresztény nyomornegyedében. A városra bámuló Mokattam-hegyről finom por szitál a negyedre. Szemétváros. Így nevezik a kopt nyomornegyedet Kairó lakosai, az itt lakókat pedig „szemeteseknek.”

A lebomló szerves szemét szaga hatja át a szennyvíztől nedves utcákat. A betonházak között piszkos arcú gyerekek rohangálnak, vagy segítenek a családjuknak átválogatni a harmincmilliós metropolisz szemetének egy jó részét, amit újrahasznosítanak. Mindent szemét és por lep.

Egy szürke betonkapu vezet a negyed belseje felé. Mind az autós, mind a gyalogosforgalom ezen halad keresztül. Cuppog a sár a sportcipőm alatt, ahogyan átsétálok alatta.

A feszültség szinte tapintható az egész negyedben. Tekintetek villannak a sötét helyiségekben, ahogyan észreveszik a külföldit. Az itt lakókat, mint minden keresztényt az országban, lesújtotta a támadás híre. A halottakról készült fotók már megjelentek a kerületben. Tavaly ugyanez a látvány várta az erre járót májusban. Akkor harminc keresztényt öltek meg a dzsihadisták, ugyanott, mint most.

Garázsból átalakított kávéházak állnak az út mellett, amely az egyiptomi koptok legnagyobb katedrálisa, a sziklába vájt Tímár Szent Simon-templomhoz vezet. Az út fölé, két oldalon kereszt van kifeszítve, keresztek díszítik a házfalakat is. Az egyik kávéházat jól ismerem. Mindig itt iszom meg a kávémat, ha éppen riporton vagyok a szemeteseknél.

Egy mocskos, garázsszerű helység. Odabent félhomály van, álmosan kavarnak a piszkos ventilátorok a plafonon. Egy hevenyészett pult mögött gázpalackról tűz ég. Ezen melegítik a kávét és a teát.

A pult mögötti falon nedvességtől felhólyagosodott hatalmas szentkép áll. Krisztus szent szíve.

Galabíjjás férfiak beszélgetnek egy asztalnál, faforgács van a lábuk alatt. Backgammont játszanak és vízipipát szívnak. Ahogyan belépek a helyiségbe, elhallgatnak, gyanakodva bámulnak, rendelek. Már van némi rutinom, odaköszönök, és levetem a zubbonyomat, hogy lássák a kezemen a tetoválást. Ez működik. Látványosan enyhíti a feszültséget. Itt mindenki tetovált. Az egyiptomi keresztények már néhány héttel a gyermekeik megszületése után elhelyezik a kereszt jelét a csuklójukon. Ezt a tetoválást aztán az évek során több is követi. Sárkányölő Szent György, Szűz Mária, a kereszt cizelláltabb megjelenítése.

A tetoválások száma nagyban függ az adott keresztény társadalmi helyzetétől. Itt, a nyomornegyedben általában nagyobb és több tetoválása van az embereknek.

Az Iszlám tiltja a test bármilyen fajta jelölését, módisítását. Akin tetoválás van, legyen bármilyen is, az nem lehet ultrakonzervatív, szélsőséges iszlamista. Ezért enyhül a feszültség, amikor meglátják az enyémet. Néhány perc múlva már büszkén mutogatják a saját tetoválásaikat, kérnek nekem egy újabb kávét. Csak akkor komorulnak el, amikor a minjai mészárlásról kérdezem őket.

„A vérünk és az életünk a keresztet illeti” – mondja egy ötven körüli bajszos férfi hosszú hallgatás után. A többiek bólogatnak. „A mártírok már a Paradicsomban vannak” – teszi hozzá.

Elmondják, hogy amióta Abdel Fattáh Ász-Sziszi puccsal átvette a hatalmat a politikai iszlamista Muzulmán Testvériségből delegált Mohamed Murszi elnöktől, Kairóban és az ország nagyobb városaiban nincsenek nyílt összecsapások a keresztények és a muszlimok között. A férfiak lelkesen támogatják az elnököt, aki bejelentette, hogy nem marad megtorlás nélkül a keresztények meggyilkolása, és együttérzéséről biztosította az ország legnagyobb kisebbségét. Az egész negyed, de az ország teljes keresztény lakossága is ünnepli a hadseregből érkezett új elnököt. Nem nagyon van más választásuk, tegyük hozzá.

A lassan százmilliós Egyiptom lakosságának körülbelül a tíz százalékát teszik ki a kopt keresztények.

Annyian élnek a muszlim többségű országban, mint Magyarországon összesen.

Amióta 2006-ban kijöttem Kairóba, megkülönböztetett figyelemmel kísérem a keresztények sorsát. Ugyanis teljes mértékben elkülönülnek a többségi muszlimoktól. Mások az ünnepeik, mások a házassági szokásaik, még a nevük is más az országban. Egyiptomban már egy bemutatkozást követően lehet tudni, hogy ki, melyik felekezethez tartozik.

Bár az egyiptomi alkotmány nem tesz különbséget állampolgárainak vallása szerint, a vallási megkülönböztetés mindennapos az országban.

Egy keresztény sem a hadseregben, sem a rendőrségben, sem az állambiztonsági szolgálatokban nem vállalhat vezetői pozíciót, nem lehet kormányzó, a minisztériumokban is egyedül a környezetvédelmi miniszter posztját tölthetik be

– igaz azt lassan már hagyományosan. A nagy sportklubokban sincs keresztény élsportoló.

„Egy buborékban élünk” – mondja Mirjam (a nevét szándékosan változtattam meg) már Kairó Ma'adi nevű kerületében, a lakásában. „Keresztény iskolákba járunk, keresztény munkahelyet választunk, keresztényhez megyünk férjhez.”  

Kisebbségként pedig, a túlélésért cserébe, a koptok a mindenkori hatalom legalázatosabb kiszolgálói. A keresztény elit vegyül a muszlim elittel, míg a teljes közösség vezetése, a kopt egyház élén a pátriárkával a katonai rezsimek biztos bázisai.

Cserébe a nagyvárosokban nem voltak összecsapások a muszlimok és a keresztények között, és a városi keresztény közösség relatív békében élhetett. Vidéken, mindig is rosszabb volt a helyzet. A vérvádak, pogromok minden évben előfordultak az olyan vidéki tartományokban, ahol a falvak lakosságai vegyesek, mint például Minja tartományban, ezért a keresztény kisebbség egyre inkább elkezdett az olyan nagyobb városokba koncentrálódni, mint Kairó, Alexandria, Tanta vagy Minja.

A 2011-es arab tavasz azonban jelentős változásokat hozott. A harminc éve regnáló, szintén az egyiptomi hadseregből érkezett Hoszni Mubarak nevével fémjelzett rendszer egy pillanat alatt összedőlt, ezzel egy időben pedig a közéletben megjelent az addig tiltott politikai iszlamizmus eszméje is. A mélyszegénységből kiinduló, és Egyiptomban jelentős tömegbázist maga mögött tudó Muzulmán Testvériség pártot alapított és bejelentette indulását a hatalomért. 2012-ben pedig meg is nyerték a választásokat, ők delegálták az elnököt az országba. Ezzel párhuzamosan megkezdődtek a városokban is a konfliktusok a muszlimok és a keresztények között –

több templomot, katedrálist támadott meg a felheccelt tömeg olyan koholt vádak alapján, mint például, hogy az Iszlám hitre áttért nőket tartanak fogva.

A keresztény felsőközéposztály tömegesen kezdett elmenekülni az országból az Egyesült Államok és Európa felé. Az alapvető szembenállása a keresztényeknek ugyanis a Murszi-féle iszlamista rezsimmel szemben az volt, hogy az iszlamisták muszlim államot képzeltek el, amibe – a nagy retorikai szólamok dacára – nem nagyon volt helye, de jogai sem egy nem muszlim közösségnek.

2013-ra az iszlamista kormányzat az egyiptomi hatalmi struktúrában minden jelentős szereplőt sikeresen idegenített el magától, kezdve a liberális ellenzéken keresztül egészen az ország gazdaságának jelentős része felett rendelkező hadsereget is. Először

elégedetlenségi mozgalmak alakultak, majd tömegtüntetések robbantak ki az országban.

Ezek a tömegtüntetések pedig odáig vezettek, hogy a hadsereg, élén Abdel Fattáh Ász-Sziszi tábornokkal, elmozdította a helyéről az iszlamista elnököt és átvette a hatalmat az ország felett.

A puccsot és az új katonai rezsim felállását a koptok kitörő örömmel fogadták, mert úgy tűnt, hogy a politikai iszlamizmus és az azzal járó fenyegetés véget ért az országban. A 2014-es elnökválasztás során a kopt pátriárka egyöntetűen állt ki a rezsim mellett, arra biztatva a közösséget, hogy szavazzanak. Szavaztak is.

A katonai hatalomátvétellel párhuzamosan azonban sosem látott tisztogatások kezdődtek meg az országban. A Muzulmán Testvériség óriástüntetését a Raba Ál Ádávíja téren konkrétan vérbe fojtotta

a hadsereg, több ezer iszlamista halt meg a hatalomátvétel után, utána pedig százezreket zártak börtönbe, végeztek ki.

A testvériség pártját betiltották, a mozgalom pedig újra illegalitásba vonult.

A Muzulmán Testvériségen belül is töréspontok alakultak ki. Sokan a kormányzati terror hatására (és látva, hogy a demokratikus út a hatalomhoz nem működőképes) visszatértek az erőszakhoz és levonultak a Sínai-sivatagba, illetve a káoszba fulladt Líbia határára, hogy onnan

fegyveresen harcoljanak a katonai rezsim ellen.

A Camp David-i egyezmény kimondja, hogy Egyiptom nem állomásoztathat jelentős fegyveres erőt a határszakaszban, így a határvidék egyfajta „vadkelet” lett, s bár a kormányzat statáriumot vezetett be a régióban, és izraeli engedéllyel jelentős katonai erőket vezényeltek le a határvidékhez, a háború az iszlamistákkal a mai napig tart. Ezek a különböző lazán kapcsolódó dzsihadista csoportok pedig szövetségre léptek az Iszlám Állam terrorszervezettel, és létrehozták egyiptomi fiókjukat a „Sínai tartományt”.

Bár kezdetben az iszlamisták olyan katonai célpontokat támadtak, mint az ellenőrzőpontok, rendőrségi központok, ezek a támadások jelentős véráldozattal jártak. Így kerültek a célkeresztjükbe a keresztények, mert könnyű célpontok, jól felismerhetők és fegyvertelenek. Ha pedig sikeresen hajtanak végre terrortámadásokat a keresztény kisebbség ellen (akiket egyébként közleményeikben többször is azért „büntetnek”, mert „összeálltak a rezsimmel”), akkor nem csak a „hitetleneket” ütik, de a kormányzatra is sikeres csapást mérnek. Ezzel ugyanis egyszerre két dolgot kommunikálnak a világ felé: azt, hogy Egyiptomban egyáltalán nincsen stabilitás, így az ország veszélyes, és a turizmus csökkenésével dollármilliókat vesznek ki a kormány zsebéből, másrészt, hogy dacára a teljes kormányzati elnyomásnak, még mindig aktívan tudnak működni a határvidékeken.

2014 óta minden évben több összehangolt támadás történik a keresztény közösségek ellen, ilyen volt a legutóbbi minjai támadás is, ahol a sivatagban várták a buszt az elkövetők, akik tüzet nyitottak.

Bár a kormányzat nagy erőket mozdított meg, hogy a minjai koptok gyilkosait mihamarabb kézre kerítsék,

a keresztény közösség eléggé szkeptikusan fogadta a hírt, miszerint 19 dzsihadistán ütöttek rajta a katonai erők a sivatagban.

A belügyminisztérium honlapján véres képeket látni a megölt állítólagos elkövetőkről és egymás mellé helyezett fegyvereikről, azt azonban a kormányzati forrásokon kívül sehonnan sem tudni, hogy valóban ezek az emberek voltak az elkövetők.

A kormányzati források egyébként a most megölt dzsihadistákat teszi felelőssé a 2017 májusi merényletért is, amelyben harminc keresztény volt az áldozat.

Akikkel a kopt keresztény közösségből beszéltem, biztosra mondták, hogy várhatók még támadások, és hogy a határvidéken, dacára a 2011 óta tartó különböző katonai hadműveleteknek, minden van, csak béke nem. A tehetősebb keresztények kivándorlása változatlanul zajlik, míg a szegények maradnak, és ahogyan többször is mondták: „Ha kell, a vérünket ontjuk a keresztért.”