A tüzes hegy áldozatai

Tekintse meg fotógalériánkat!

Nem először járok sem Indonéziában, sem Yogyakartában, és mindannyiszor nagy baj miatt érkeztem ide. Először a szökőár után, magyar mentőcsapattal jöttem Banda Acehbe, hogy aztán pár évre rá egy újabb földrengés, immár a yogyakartai után kelljen embereket menteni. És nem csak e két katasztrófa volt az elmúlt években, hiszen jöttek magyar mentőcsapatok a niasi és a padangi tömegszerencsétlenségekhez is.

Most szerencsére békésebb a cél, bár ennek is van köze a természeti csapásokhoz. Szilágyi Bélával, a Baptista Szeretetszolgálat igazgatójával két nappal korábban érkeztünk meg a Jáva-sziget közepén fekvő nagyvárosba, hogy a hivatalos magyar delegáció ideérkezése előtt az adományt előkészítsük. A szeretetszolgálat helyi emberei már érkezésünk előtt dolgoztak, így nekünk csak a helyszínek megtekintése és a csomagok végső összeállítása marad, no meg a számla kifizetése. Családokat akarunk támogatni, ezért kétszáz darab, egyenként harminchat kilogrammos élelmiszerpakkot rakunk össze, benne húsz kiló rizzsel, feleannyi tésztával, három liter főzőolajjal és négy-négy darab marhahús-, illetve halkonzervvel. A gyerekeknek praktikus iskolatáska lesz a meglepetés, telis-tele mindenféle iskolaszerrel. A Magyar Országgyűlés két és fél millió forintot szánt erre a célra, a szeretetszolgálat még hozzátett szinte ugyanennyit, így közel nyolc tonnányi lehetett az adomány. Nagykereskedőnél vásároltunk, és az utolsó pillanatban még sikerült kiharcolni további engedményeket, így egy kicsit olcsóbb lett az egységcsomag. Eszembe jutott saját gyerekkorom, így megbeszéltem a szeretetszolgálat vezetőjével, hogy a maradék pénzből némi édességet is csempésszünk a táskákba: gyerekként minden bizonnyal örültem volna egy tolltartónak is, de talán egy csokinak sokkal jobban.

A Merapi legújabb áldozatait, kitelepített családokat fogunk támogatni. A magyarul Tűzhegynek fordítható vulkán a legaktívabb az ország 129 működő tűzhányója közül, és 1548 óta hatvannyolc alkalommal tört ki. Legutóbb tavaly október 26-án, 324 ember halálát okozva. Akkor a hatóságok több százezer embert telepítettek ki (a halálos áldozatok többsége a rendőrség felszólítása ellenére sem hagyta el a veszélyes területet), a lezúduló lávafolyam és a több száz fokos mérgező füst huszonhat települést tett lakhatatlanná.

A lezúduló lávafolyam és a több száz fokos mérgező füst huszonhat települést tett lakhatatlanná

Miközben autózunk felfele a 2900 méter magas hegy oldalában, azon gondolkodom, miért akarnak emberek egy vulkán közvetlen közelében lakni? Helyi idegenvezetőnk logikus magyarázatot ad: Jáva szigete, ahol vagyunk, ugyan csak másfélszer akkora, mint Magyarország, de száznegyvenmillió ember lakja – nem csoda hát, hogy ez a világ második legsűrűbben lakott területe. Egyszerűen nincs hely, minden talpalatnyi területet ki kell használni. Alig fél órát autózunk a nagyvárosból, amikor megérkezünk az úgynevezett hideg láva folyójához: a kráter közvetlen környékéről az esővíz még mindig a folyóba hordja a hamut és a pernyét, így a koromfekete partok között szürke víz hömpölyög. Már csak alig tizenöt kilométernyire vagyunk a krátertől, amikor hirtelen megszakad az út: itt jött le a láva, és most több száz méter hosszúságban olyan a táj, mintha valami földöntúli erő egy hatalmas ekével felszántotta volna. Asztalnyi kövek, koromfekete sóder, életnek semmi nyoma. Hatalmasat kell kerülnünk, hogy feljebb tudjunk menni úti célunkhoz, Glagaharjo falu Glagah malang nevű falucskájába. Hiába bámulok ki az autó ablakán, a hegy tetejét nem látom. Erőlködésemet látva kísérőnk azt mondja: a Merapi szégyenlős ma, felhőkbe burkolta magát.

Egy kanyar után holdbéli táj fogad, kiszáradt folyómederre emlékeztetve az érkezőt. Ez volt a falu, mondja kísérőm, de semmit sem látni, csak követ és megszáradt homokot. Az egyik kőre valaki girbegurba betűkkel felírta: itt volt Mal háza. Sokkoló a látvány, mely leginkább a magyarországi vörösiszap-levonulásra emlékeztet, csak sokkal nagyobb méretekben. A folyékony kő mindent legyalult: házat, dombot, növényzetet egy jó másfél-két kilométeres szélességben. A kőfolyó két partján megpörkölődtek, elszenesedtek a fák.

Kimegyünk a szélére, egy facsonkon öreg nő üldögél. Ő nem akar elmenni, itt szeretne továbbra is élni, hiszen negyedik generáció óta itt élnek. Hiába ajánlott neki a kormány területet máshol, nem fogadta el. Családom negyedik generáció óta itt él, én nem hagyhatom el ezt a helyet, mondja, és megmutatja, mi maradt három tehenéből: egy csontig leégett állkapocs. Még megmutatja a táblát, melyet a falu egykori lakói állítottak fel ide, rajta felirattal: Isten adjon nektek bátorságot, erőt és hitet! Alul még mindig mozog a láva – mondja búcsúzóul –, éjjel hallom a morgását.

Miközben autózunk felfele a 2900 méter magas hegy oldalában, azon gondolkodom,
miért akarnak emberek egy vulkán közvetlen közelében lakni?

Leindulunk a völgybe, de lassú a haladás: a vöröskereszt és – elvégre muzulmán országban vagyunk – a vörös félhold lajtos kocsijai hoznak vizet az itt élőknek. Kicsit lentebb, ahol jó a rálátás a kihűlt lávafolyamra, kilátót alakítottak ki a katasztrófaturistáknak. Még parkolódíj is van, és azonnal akadna idegenvezető, hogy élénk taglejtésekkel elmagyarázza, milyen volt, amikor gomolygott le a forróság a hegyről. A víz most is forró, vesszük észre, mert az egyik kismotor elakad a patakban, és a papucsos emberek a víz széléről behajolva próbálják kitolni a gépet a vízből.

Mivel a szultán protokollosai biztonsági okokra hivatkozva nem mondják el nekünk, hol lesz majd az osztály, a környék összes ideiglenes sátortáborát megnézzük. Sok van belőlük, itt három, amelyekbe hat falu lakóit telepítették. Még arra is ügyeltek, hogy a szomszédok egymás mellé kerüljenek, mint ahogy a tragédia előtti időkben volt. Az összezártság sok veszekedést szül, ám az emberek mégsem akarnak egyenként elköltözni, mindenki legszívesebben visszamenne falujába. De az nincs többé, és termőföldjeik is megsemmisültek.

Megnézünk egy másik helyszínt, majd felmegyünk a fölötte lévő, elpusztult faluba. Közvetlenül a kráter lábánál vagyunk, közel kétezer méteres magasságban. Itt nem volt láva, csak forró füst: annyira forró, hogy a meneküléskor hátrahagyott motorkerékpárok fémje is megolvadt. Itt élt a Merapi őrzője is, a 83 esztendős Mbah Maridjan, akire a szultán azt a feladatot bízta, hogy ápolja a kapcsolatot a vulkán szellemével. Évente egyszer áldozatot is bemutatott a hegynek, és októberben hiába kapacitálták falusfelei, ő is meneküljön el velük, nem hagyta el őrhelyét. Tizennyolcan maradtak vele földijei közül. Az utolsó előtti pillanatban még felment egy kisbusz a hegyre – benne egy külföldi újságíróval –, hogy lehozzák az embereket, de azok nem engedtek a könyörgésnek. A kisbusz végül leindult, de ők is elkéstek: az ezerfokos forró füst utolérte őket, és a kiégett gépjármű most is ott van az út mellett, sokkoló mementójaként a természet döbbenetes erejének. A vulkán őrzője és a vele a végsőkig kitartó falustársai természetesen mind elpusztultak.

A kilencvenhárom kisiskolás egy ideiglenes, bambuszból összetákolt,
hat termes iskolába jár – ide rendeltük az adományokat

Megérkezik a magyar delegáció, de előbb a hivatalos kötelességeknek kell eleget tenni, így a reptérről egyből a szultán palotájába hajtunk. „Szimbolikus jelentőségű, hogy augusztusi megválasztásom óta első Európán kívüli hivatalos utam Ázsiába, és azon belül is a világgazdaság motorjának számító térségbe vezet” – mondja a magyar házelnök Yogyakarta kormányzójának, X. Hamengkubuwono szultánnak.

Miközben a tárgyalások folynak, én az útmutatóul kapott tájékoztató füzetet böngészem, melyből kiderül, miért is fontos ennyire ez a vizit: az Európai Unió soros elnökét adó ország közjogi méltósága az ASEAN (Délkelet-Ázsia Nemzetek Szövetsége) elnöki tisztségét ebben az évben ellátó országba látogat, így a világ két legsikeresebb integrációs szervezetének aktuális vezetői találkozhatnak. A 240 milliós lakosságú Indonézia különben az egyetlen G20-tag az ASEAN-tagországok közül, Kína és India után a harmadik helyen áll a fejlődő világban a gazdasági növekedés tekintetében, mely tavaly a világválság ellenére is elérte a hat százalékot. A magyar hivatalos delegációban a házelnök mellett részt vesz – többek között – dr. Simicskó István (KDNP), az Országgyűlés Magyar-délkelet-ázsiai Baráti Tagozatának elnöke és Ertsey Katalin (LMP), a tagozat tagjai is.   

A vizit után spontán módon megállunk a Bethesda Kórháznál is, ahol a 2006-os fölrengés után magyar orvosok, a Baptista Szeretetszolgálat tagjai heteken keresztül operálták a sérülteket. A kórház vezetői emlékeznek a magyar orvosokra, és nem győznek köszönetet mondani. Nem is az a legfontosabb, mondják, hogy hány sérültet láttak el, hanem az a lelki tényező, amit jelenlétükkel adtak a szenvedő embereknek, akik látták, hogy tőlük sok ezer kilométerre is tudnak bajaikról.

Külön jármű hozta a kétszáz, indonéz és magyar trikolórral felmatricázott iskolatáskát

Másnap reggel kiderül, hogy a kráter lábánál lévő helyszínt választották az adományozásra, ezért az egész hivatalos konvoj nekilódul a hegynek. A kísértetfaluban döbbenten hallgatják az öreg nemzeti hős történetét, és megnézik azt az iskolát, amely a 2006-os földrengésben már megsérült, ezért fel kellett újítani. Két évvel ezelőtt fejezték be a munkálatokat, de most foghatnak neki újra, mert teljesen tönkrement a rettenetes hőségben. Igaz, lehet, hogy többé soha nem lesz itt falu, legalábbis a kormány ezt szeretné.

A kilencvenhárom kisiskolás most egy ideiglenes, bambuszból összetákolt, hat termes iskolába jár, ide rendeljük az adományokat. Két magyar lobogós teherautó kapaszkodik fel a hegyre, és külön jármű hozza a kétszáz, indonéz és magyar trikolórral felmatricázott iskolatáskát is. A gyerekek izgatottan várják a rendőrségi felvezetéssel érkező magas rangú vendégeket, de a beszédek alatt elbóbiskolnak – akkor lesz nyüzsgés, amikor az egymás közt fura nyelven beszélő idegenek kiosztják a táskákat. Mindenki azonnal nekiesik az édességnek, és elkezdik egymás közt csereberélni a tolltartókat: a fiúk odaadják a rózsaszínűt a lányoknak egy kékért cserébe. A végén énekkel köszönik meg az ajándékot, közös fotó is készül.

Azt hiszem, van egy jó emlékük Magyarországról.

Lukács Csaba (Yogyakarta)