Péter Albert az 50. évfordulóra készül

„A pénzre soha nem mentem, azt csináltam, amit szerettem, amit akartam. Ma is gyerekek között érzem magam a legjobban. Megtaláltam velük a hangot akkor is, amikor oroszt tanítottam, és sokan követtek a pályán” – Péter Albert nyugdíjas tanárnak sok elégtételt sugárzó szavai ezek, 85 évesen is vállán hordja a Székely Mikó Kollégium kilencéletű, mindig megifjodó Népi Együttesének gondját. Jókedvűen zajlanak a próbák ma is, a véndiákok erővel is időt szakítanak rá, és készülnek a néptánccsoport fennállásának 50. évfordulójára, amelyet őszre terveztek. Ez alkalomból beszélgettünk az alapító és örökös mentor–menedzser–koreográfussal, mindenki Berci bácsijával.

– Honnan hozza a táncszeretetét, -tudását?

– Már szülőfalumból, Bögözből úgy kerültem el, hogy a bálokban, lagzikban nagyon sok népdalt tanultam, lestem el táncot az öregebbektől. De a tudományom a székelykeresztúri tanítóképzőben izmosodott meg, mert ott is a néphagyományokon és a népdalokon volt a hangsúly, bár zongorázni és hegedülni is tanultunk. Haáz Sándor, a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes egyik alapítójának a keze alatt rengeteget szerepeltünk és táncoltunk, kiszállásokra is jártunk Székre, ahol minden „szegnek”, azaz falurésznek saját „táncháza” volt. Mindig ragadt ránk valami, akkor még nem hívtuk ezt gyűjtésnek. 1951-ben, mikor elvégeztem a tanítóképzőt, a kolozsvári Bolyai Egyetem tánccsoportjában folytattam Domokos István instrukcióit követve, ott is különösen a mezőségi táncrenddel ismerkedtünk. Egyetem után Szamosújvárra kerültem tanítani – orosz szakot végeztem –, onnan is sokszor kiszálltunk Kalotaszegre, Magyarszovátra.

– A Székely Mikóba kerülvén tehát percig se volt kérdéses, hogy táncolni márpedig kell?

– A Mikó előtt két évig a leánylíceumban, a mai Mikesben tanítottam, persze ott is volt néptánccsoportom. De egyre többet kötötték a kereket pártvonalon, először a fellépéseink 25%-a kellett román tánc és ének legyen, majd a fele, bár ha az ember nagyon akarta, a lényeget így is át lehetett adni. Főleg a falusi kiszállásokon, ahol nem voltunk annyira szem előtt, mellőztük ezt a képletet. Majd a rajoni kultúrosztálynak voltam a vezetője nyolc évig, a megyésítéskor tértem vissza a katedrára.

– A Mikónak addig is volt tánccsoportja, nemde?

– Volt, de elég rendszertelenül próbáltak és léptek fel. Mikor odakerültem, Dancs Árpáddal, aki az ének- és zenekart nagy lelkesedéssel irányította, elkereszteltük Népi Együttesnek (addig csak „az 1-es számú líceumé” volt). Én a hagyományokkal és a táncokkal foglalkoztam, az előadásokat főleg a népszokásokra, legénybúcsúra, a húsvéti ünnepkörre alapoztuk. Eleinte kevesebben voltunk, de már a második évben kétszer annyian. Harmincan táncoltak, húszan voltak a zenekarban, a többiek énekeltek, összesen olyan 100–120 fő. Először csak középiskolásokkal foglalkoztunk, de aztán az utánpótlás-nevelést is elkezdtük, így már az elemisták tanítónőivel is jó kapcsolatokat alakítottunk ki, hiszen elsősök is táncoltak. Volt olyan, aki a teljes 12 évét végigtáncolta, és ebből csinált karriert, ez lett a pénzkereső foglalkozása. Kolozsváron is tanítanak néhányan a mai napig, a Háromszék Táncegyüttesnél is vannak ketten–hárman közülük. Brassóban a most is működő Bokréta együttest is az én tanítványaim alapították.

– Mikor táncolt utoljára? Mikor énekelt?

– Bár ’94-ben nyugdíjba vonultam, 2013-ig vezettem az együttest, amely fennállásának közeledő 50. évfordulójára nagy ünnepséget csapunk. Erre készülve a véndiák táncosokkal a minap próbáltunk, tehát akkor táncoltam. Énekelni otthon is szoktam, de még összejárunk a kortársakkal is, és akkor is sort kerítünk rá.

– Hány kiszállásuk volt? Nehéz lenne közülük egy emlékezeteset említeni?

– Pár száz biztosan, sok emlékezetes is akad köztük, hol azért, mert kényelmetlen volt a szállás (például Bukarestben egy alkalommal matracokon aludtunk, amelyek egyre-másra nagy sípolással leereszkedtek), hol a közönség volt kiábrándítóan kevés szervezési hiba miatt, hol a busz robbant le. Egyik ilyen alkalommal Székelyderzsre menet, Szeretfalva határában mintegy ötvened magammal vesztegeltünk órákat egy nagy mező mellett, sőt, muszáj volt az éjszakát is ott töltenünk. Egyesek a mezőn levő boglyákba installálták magukat, mindenki nem fért ugyanis a buszon, de előtte még lett ott helyben nagy mulatság, éneklés, el is nevezték a bulit szénafesztiválnak a gyerekek.

– A táncon és a Népi Együttes kísérésén kívül még mivel tölti ki az életét?

– A forradalom után vettünk egy romos állapotban levő házat, amelyhez elég jó áron jutottam hozzá, azt saját kezűleg újítottam fel, mert barkácsolni mindig szerettem. A parkettát egy üvegdarabbal magam csiszoltam fel két szobában. Ehhez anyámtól örököltem a türelmemet (és a visszereket), apámtól a rendet s a fegyelmet: amit megígértem, azt be kellett tartanom. A kertemet is rendben tartom még, kár, hogy az unokáim messze Kolozsváron, pedig milyen jól éreznék magukat itt…

– Napirenden van a politikával?

– A tévéről nem esem le! De a magyar adókat nézem csak, a román tévében idegesítően gyorsan és egymást túlkiabálva beszélnek.

– Mire számíthatunk a közelgő ünnep alkalmával?

– Annak időpontjára időzítve – amely már nagyon közel van – szeretnénk kiadni az együttes fennállásának 50 éves történetét egy kötetben. Részben már megjelent ugyan az alapítástól, 1968-tól 2001-ig terjedő évek krónikája, ez a kézírással megírt, 5 kötetre rúgó élménybeszámolókat tartalmazza. Úgy lenne szép és kerek egész, ha ezt kiegészítenénk a 2001–2017 között történtekkel, és így jelenne meg, méltó kiadásban, hiszen kevés iskola büszkélkedhetett olyan címekkel, mint a Megéneklünk, Románia fesztivál II. díja, tévészereplés és magyarországi kiszállások, illetve az 50 éves életkor. Aki 60 lejjel beszáll a finanszírozásba, azaz egy megjelenő kötet árával, amelyet meg is kap, már sokat segít. Sok véndiákunk adott 100 lejt, és még pályázunk támogatásért, de örvendünk bármilyen kis hozzájárulásnak, hiszen sok van még a végösszegig, amelyet 20 ezer lejre becsült a kiadó.