Mit mondanak a patakszabályozások ellenzői?

Abban a többség egyetért, hogy a patakoknak, folyóknak a településeken áthaladó részét néhol ildomos szabályozni, medrüket mélyíteni, szélesíteni, falakkal megerősíteni, de például egyáltalán nem biztos, hogy a Kászon-patakát szükség volt 17 kilométer hosszan „megregulázni”, mintegy 6 millió eurót áldozva erre, miközben a Kézdiszentléleken áthaladó rész ennek csekély hányadát teszi ki. Ez elmúlt években Székelyföldön többek között a Nyárád, az Olt, a Nagy-Küküllő és a Kis-Homoród szabályozása kapcsán lehetett hallani civilszervezetek, illetve az érintett lakosság részéről tiltakozást – a háromszéki környezetféltők figyelmét mintha teljesen lekötné a rétyi fűrészüzemmel való hadakozás.

„A Nyárád… rengeteg kárt okozott, de azt sem hallgathatjuk el, hogy mezőgazdasági szempontból milyen előnyöket jelentett – fogalmazott például két évvel ezelőtt Antal Zoltán vidékfejlesztési szakember a vasarhely.ro-nak. – Az egész Murokország a Nyárád időszakos áradásaiból táplálkozott. Most, hogy már senkinek nem kell félnie az áradásoktól, egyértelműen savasodik a talaj, szárad, tápanyagot veszít. Ami elsősorban a zöldségtermesztésre nyomja rá a bélyegét… Egyre többen vannak azok, akik vállalnák az áradásokkal járó károkat. Azt mondják, inkább vigye el minden öt–tíz esztendőben a termés jelentős hányadát az árvíz, mert a következő években a Nyárád árterületén sokkal jobb termésük lenne, mint így, hogy lassan öntözniük sincs honnan… A Nyárád teremtette meg ezt a térséget, teremtette olyanná, amilyen, teremtette meg ezt a közösséget. Ebbe ilyen szinten beletiporni és időszakos kanálissá változtatni, merénylet. Hisz teljesen megváltoztatja nemcsak a folyó, illetve a folyópart élővilágát, hanem az egész térséget, kezdve az ivóvíztől egészen a mezőgazdaságig. A globális változások miatt egyébként is öntözni kellene a mezőgazdasági területeket, de ez rádob még egy lapáttal.”

A környezetre, az élővilágra, a táj összképére gyakorolt káros hatásai mellett a folyószabályozásokat ellenzők többnyire azzal érvelnek, hogy mivel szélesedik a meder, megnő a víz felülete, növényzet híján hamarabb felmelegszik és gyorsabban párolog, ami vízveszteséget okoz. Ugyancsak a vízszint csökkenése, illetve a mélyülő patakmeder vezethet a környező kutak kiapadáshoz is, hiszen „nem a folyó gazdagítja a talajvizet, nem a folyó nyomja vissza a talajvizet, hanem fordítva, a talajvíz folyik a belső mederbe; gyakorlatilag kiürül a talajvíz”. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában is kezdenek ráébredni a szabályozások fölötte káros voltára, igyekeznek visszaállítani a folyóvizek természetes állapotát (ez az annyit emlegetett „river restoration”), a vízi és vízparti ökoszisztémákat, hagyják újra elönteni az eredeti ártereket, elősegítik a természetes vegetációt.

Miközben vészesen fogy a Föld édesvízkészlete (lásd a 7. oldalon), nem egy háborút idézve elő, és ezek egyre gyakoribbak, a globális felmelegedés várható következményei tükrében vajon a majdani autonómiáról álmodó Székelyföldnek szabad-e elpazarolnia ezt a kincsét? Nem inkábba arra kellene-e törekedni, hogy minél több maradjon „itt” belőle, mintsem elősegíteni, hogy gyorsabban „lefusson”? Arról nem is beszélve, ha már az idegenforgalomra akarjuk építeni a térség jövőjét, arra is kellene gondolni, hogy a virágzó legelőkön átkígyózó patak vagy a kibetonozott, nyílegyenes csatorna látványa tesz-e mélyebb benyomást a hozzánk látogató turistákban.