Emberek a teniszpályán

A tenisz az a sport, ahol talán a legjobban megmutatkozik a versenyző emberi jelleme. Két játékos két-három órán át egymás ellen, nem rejthetik el, kik ők valójában.

Az elegáns, szépséges, kecses Chris Evert, a szerény maori Evonne Goolagong, a komisszárnő keménységű Navratilova, az aprócska energiabomba félig magyar Martina Hingis, a bájos Radwanska, a csodaformából másnapra katasztrófára váltó fiús Simona Halep. Arthur Ashe, aki a Virginia állambeli Richmondban, gyerekkorában nem használhatta a fehérek teniszpályáit, „Csont és bőr”-nek gúnyolták társai, mégis világelső lett és emberjogvédő, úgy hogy közben a híres Kalifornia Egyetemet is elvégezte. Soha egy zokszót nem hallatott. A szíve, a nagy szíve vitte el harminchat éves korában.

Björn Borg, a nulla kezdeményező, rendületlen arcú viking, rendületlenül ütögette vissza az ellenfél labdáit, várva, hogy az hibázzon. Az hibázott, Borg nyert, kétségbeejtő kitartással.

John McEnroe, a dilihoppos, pimasz zseni. Stan Smith, az égimeszelő őrmester, fapofa, fa-játékstílus, mégis mindenkit vert vagy két évig, ő tudja, hogyan. Boris Becker, a „Bumm-bumm”, gúnyneve mindent elmond.

Roger Federer, a svájci óra pontosságának és a barokk fantáziának ötvözete. Mindig megbízható, mindig előreláthatatlan. Nem lehet nem szeretni és tisztelni. A szupertehetséges, bikaerős, nők bálványa Rafael Nadal. Rendszeresen lemarad a csúcsról, mert többet igazgatja a trikóját és a frizuráját, mint figyeli a labdát.

Végére hagytam Nole-t, Novak Djokovicsot. Tizenkét éves korában szüleivel együtt menekült az F-117- es bombázó elöl, amelyet a békebiztosító NATO küldött a hazája ellen. Látta, amint a szörny megnyíló gyomrából két távirányított bomba repül ki. Elszállt a fejük felett, ők életben maradtak, mások talán nem. „Nem kellett iskolába menni, volt időm edzésre, egy fal csak maradt épen a bombázás után” – emlékezik Nole, aki nem engedi, hogy fájdalma gyűlöletté érlelődjön. A sportszerűség megtestesítője, férfias kimértséggel csak a mérkőzés végén mutatja örömét, de a drámai meccs közepette is talál időt rámosolyogni a labdaszedő gyerkőcre, vagy éppen maga mellé ültetni azt és ernyőt tartani a feje fölé. A nyögő-vinnyogó, hisztiző percsztárocskáknak emlékeztető, hogy a tenisz mégiscsak az úriemberek sportja.