A párizsi reggeli

Ahogy a tolvajok indulnak kényes utakra délelőtt. Olyankor, amikor az emberek és asszonyok túlnyomó többsége kézzel, lábban, húsz körömmel keresi a mindennapira valót. És tél van. A kóbor kutyák már megszokták a vonító, egyre nehezebben elviselhető könnyűzenét, meg a kóbor macskákat is. Élni kell.

– Mindent el lehet viselni. El kell. Ehhez még csak azt teszem hozzá – gondolta magában az idős férfi, miközben belebújt megkopott kabátjába, annak övét derekára szorítgatta fagy ellen –, azt, hogy el kell viselni, ha idejében nem bújik ki a férfiember alóla. Minden beláthatatlan alól.

Arca beesett volt két csontja alatt, borotválatlan. Senki se nézné ki belőle már az egykori kisvárosi tanárembert.

– Idejében. Mikor lett volna annak ideje? Akkoriban… De ki gondolt arra, hogy a derék cserefából nem lehet soha már szatyrot fonni! Ki gondolta hajlékony fiatalon, és annyi hitványság fölött építkezve… Hova indulsz el most, mínusz nyolc fok van, minek kell kimenni, s hova, az Isten sem érti. Nem tudsz a fenekeden ülni, mint más nyugdíjas? Hogy aztán én rohanjak gyógyszerért, ápoljam a fejetlenségedet. He?!

Már a kilincsen volt a keze a tanárnak, már a megszokott menekülés állapotában. Csak kijutni innen, kimenni, el, odamenni… – Bárhová menni, ahol a legszebb igekötő, az EL érvényesül. A szóáradat elől el, ki, bele, ki belőle, hogy mély lélegzetet lehessen venni a magas ég alatt.

A szóáradat elől el lehet menekülni, az elemi erővel félóránként eleredő verbomániából azonban vinni kell a törmeléket. Ezt nem lehet visszaböfögni és elhagyni.

– Állítólag, csak állítólag lehet elviselni, lényegében viszem magammal, fülemben, arcomon, mellemben viszem mindenüvé magammal, akár ezt a 30 deka párizsit. Mióta nem eszi? Negyven éve vagyunk házasok, és most, tegnapelőtt mondta először, hogy ő nem eszi, tudhatnám, mi a nyavalyának hoztad azt vacsorára? Eddig sosem mondotta.

És az agykérgi állomány máris repesett a szabadságban, elvegyültek az egykori irodalomórák meg az udvarlások törmelékei. – Csillagos ég, hol van az én magyar hazám, merre sirat… Hervad már ligetünk, díszei hullanak… Ó, hogy megférnek valahol, vigyázva rám, Berzsenyi meg édesanyám!

És a bölcső meg a koporsó közti, átmeneti kabát bal belső zsebében megtapogatta a párizsit. – Az este már nem ettem belőle. Kétnapos volt. Jöjjenek hát a kóbor ebek, Rákóczi, akárki s akármi jöjjön, jöjjön el az én országom végre a csöndben.

Egyetlen kóbor kutya sincs amott a két nagy szemétkuka körül. Ohó, megérzik ám az illatot. Semmi gond. – De hiszen már hetvenen túl van ő is! Sose nyugszik meg még éltében? Honnan ez a gyanakvó és rohamozó energia az állandó riasztásomra, honnan? Csak nagy ritkán, „odalenn”, mélyen letöredezett egykori lombjaim alatt jut eszembe: abba is hagyhatnám. De szégyellem lemondani arról az… erről az egyről… Anyám verne meg, ott, túl a rácson, ha lemondanék az életről, melyet ő adott. Kilépni belőle, mint egy rossz cipőből. Nem. Jövő télre veszek melegebb kabátot. Ezzel még, „már” kihúzom ezt a telet is.

Cigányok turkálnak a szeméttartóban hosszú nyelű csáklyákkal, mellettük mindig egy, két gyermek, hideg van, iskolák vannak, ezek arra felé se… – Hideg ez a világ nekem. vagy csak a kabátom hideg? Sosem akarta, most sem akarta odaadni a 30 dekát a cigánygyermeknek. Mi tartja vissza? Nem az, hogy ha ad, azonnal kérnek még 2 pénzt is. Nem. Valami más eredetű ez a belső fékezés. Inhibíció.

A baloldali belső zsebéhez nyúlt. Akkor vette észre a cirmost. A macska megkerülte a szemétkukát, ment szembe vele föltartott fejjel. Nézte a cica, lassítva. – Istenem, ez kér. Kérne ez a puha állatka. Nem nyávint, csak a szája nyílik. Jaj, meg is melegedett a zsebemben a párizsi. Ötven dekának úgy a fele. Cica, édeske, hát gyere, adom, nesze, ó szegényke, fázhat, étlen van. Édeske, kicsi vagy, de nagyon tudhatsz te is fázni.

Lehajolt, a cirmos a jobb első kis lábát emelte a csomagocska felé. Az öreg tanár állt még kicsinyég fölötte, aztán bement a legolcsóbb piaci kocsmába, forró kávét kért. –Meleg is volt bizony a kis csomag. Az én testemtől volt meleg. Mégsem vagyok hát kihűlve.