Történet némi tanulsággal

A kilencvenes évek elején hagytam magam rábeszélni, és kötöttem egy életbiztosítást. Két éves futamidő, elfogadható nagyságú havi törlesztés, teljes körű kárpótlás baleset vagy halál esetén – és a két év lejártával a teljes befizetett összeget visszafizetik. Jól hangzott, ráadásul csinos és kedves volt a hölgy, aki a szerződést ajánlotta, és friss jogosítvány birtokában, sokat vezetve, indokoltnak is látszott, hogy biztosítást kössek.

Havonta pontosan jött a befizetésekért, gyűltek a számlák, én menet közben megtanultam autót vezetni, nem okoztam balesetet, nem estem le a létráról sem, így nem volt miért igénybe venni – szerencsére – a biztosítást. A két év gyorsan elröpült – újdonsült vállalkozóként küszködtem piaccal, konkurenciával, adóhivatallal, az egyre csak szaporodó különféle hatóságokkal, akik csak ellenőriztek és büntettek – és egy szép nap lejárt a biztosítás. Másnap órára pontosan jött a továbbra is kedves és csinos hölgy, és valóban visszafizette a két év alatt befizetett teljes összeget.

Eddig talán csak az a meglepő a történetben, hogy nálunk is történhet ilyen – mármint olyan, hogy nem vertek át, nem szívódtak fel, és betartották a szerződést az utolsó betűig.

Csakhogy! Induláskor a biztosítás összértéke egy fél – na jó, hazai márkájú – autó árát tette ki, amit, igaz, részletekbe fizettem be. Amikor viszont visszakaptam az összeget, már csak egy cipőt vehettem volna belőle. Ártatlanok voltunk mind a ketten: én rendben fizettem, a biztosító is állta a szavát, valahol mégis elúszott az egész lényege.

Tanulság nincs. Azazhogy valamit azért leszűrtem belőle: azóta sem kötöttem életbiztosítást. (Jöjjön, aminek jönnie kell!)

Aggodalomra azonban semmi ok, fizetni fizetek most is, ha nem is kötöttem szerződést: egészségbiztosítást, nyugdíjalapot, munkanélküli pótlékot, luxusadót (mert dohányzom, és mert néhanapján megengedek magamnak egy-két sört), és ki tudja, még, mi mindent, amit elrejtenek valahová, mint az elektromos áram árába a televízió és rádió-díjat.

De ugyanúgy nem számítok arra, hogy valaha is megkapom ezek ellenértékét, mint az életbiztosítás esetén. (Mégiscsak van tanulság!) Mert most sem kapok ingyenes gyógyszert, fizetek (ha majd odakerülök) az orvosnak, nem kapok munkanélküli segélyt sem, mert üres a kassza (mindig az), és a nyugdíjra sem számítok (hajítófát sem fog érni, mire visszakapom, ha megérem egyáltalán).

Mert az állam nem rólam, hanem magáról gondoskodik. Most éppen úgy, hogy minden eddigi juttatást negyedével csökkent. Pedig befizetünk mindent rendesen. Erről gondoskodnak!

Azért még mindig tisztességesebb volt a kedves és csinos hölgy, akivel kínunkban összenevettünk, amikor kiderült, hogy a fél autó árából egy cipőre való lett két év alatt. Ő legalább nem várta el, hogy megértő legyek, és nem szónokolt pátoszosan az ország érdekéről, sőt, még el sem lopta a pénzemet. Már akkor is az állam volt a tettes.