Történelmi esély vagy bukás

Az utóbbi időkben, olyan ütemben kezdtek letartóztatni korrupcióval gyanusított polgármestereket, függetlenül a politikai színezettől, hogy felcsillant sokakban a remény, itt valóban elindult valami. Aztán hallottuk a magyarországi hírekben is, hogy ott is kezdtek lebukni az állami vagyont  megdézsmáló, elkótyavetyélő polgármesterek, helyettesek, tömegközlekedési, városgazdálkodási cégek vezetői, fény derült színlelt, korrupt szerződésekre stb., stb. És lehetett hallani tévében, kommentárokban és magánbeszélgetésekben is, hogy hátha mégis... Tényleg? Valahára! Úgy nézett ki, hogy elkezdett ütni az igazság órája, hatni az Únió által követelt és Băsescu által, esküvel megígért tisztítási-tisztulási folyamat, lassan enged a mérhetetlenné vált korrupció szorítása. Úgy tűnt a jó győzedelmeskedni kezd a rossz, a fény a sötétség fölött!

Aztán hirtelen egy kis csend lett és annál nagyobb erővel tört fel ez az újabb, már most filmsorozatnak vagy média shownak készülő ingyen cirkusz.

A média joggal nevezi polipszerűnek, mert tudja, hogy a polip karjai mindenhová elérnek, és ha le is vágnak belőle, újak és újabbak nőnek, az előzőknél nagyobbak és hosszabbak lesznek, és mind messzebb érnek, lennebb és bennebb, mindenre rátapadnak, életünk minden területére. És olyan  szövevényesnek, kibogozhatatlannak igérkezik,  időben és térben végeláthatatlannak, mint eddig egy ügy sem, amelyet nagy bombasztikusan beharangozott és aztán ízekre szedett a sajtó.

Ijesztő..., mondjuk félelemmel vegyes borzongással  és már már lemondással legyintünk ismét. Ebből sem lesz semmi, mint a többiből. Hosszúnak és hiábavalónak látszik a harc ellene, mint Cattani felügyelő harca a Polip cimű olasz filmsorozatban. Vele is az történt, hiába volt az igazság bajnoka, hogy sok kis- és néhány nagy ördögöt, illetve maffiózót kinyiffantott a bűnözők hálózatából, de mindig  kidugta a fejét egy újabb, egy másik, és a végén félig meddig dolga végezetlenül belehalt, belelőtték az igazságért folytatott könyörtelen küzdelem kellős közepébe.

Olvasom, és nem tudok nem egyet érteni, legalábbis részben, C. T. Popescuval, aki azt mondja a Gandulban, hogy szerinte olyannyira ellepte, rátelepedett a rákos daganatként Romániára a korrupció, hogy már maga az állam is meg szűnt létezni. Nem lélegzik, nem működik, halálos beteg. Igaza van, bár örök, szolgálatos borúlátóként mindenkinél, mindig sötétebben látja a helyzetet. De most tényleg eléggé sötét, mert félelmetesnél is félelmetesebbek azok az összefonódások, a hatalmon kivülről is irányitható, mindenen átnyúló kapcsolati rendszerek, hálók, zsarolók és  zsarolható figurák. Abból a részrendszerből leginkább, ahol az igazunkat keressük, alkalomadtán. Legalábbis igy mutatják a naponta adagolt lehallgatások sztenogrammái.

Eddig még reménykedtem. És most is azt teszem a szivem mélyén, én ebben vagyok örök szolgálatos, naiv reménykedő. Húsvét közeledtével nem is  szabadna másként  gondolkodnia az ember lányának, fiának.

Annak idején, titkon irigykedtem is (tudom ez nem keresztényi műfaj), egy kicsit, látva milyen elszántan fenyekedett Băsescu a választáskor, hogy a bűnszervezeteket, a beteges, korrupt összefonódásokat felszámolja. Azt gondoltam akkor, hogy annyira el van szánva, hogy amint megválasztják azonnal meg is teszi. Mert végül is nem kell még egyszer az elnöki szerepért harcba szállnia, „tiszta” lehet és maradhat, egy hős lehet, akinek így történelmi esélye kinálkozik, hogy  nem csak a román állam megreformálásával, hanem a  korrupció felszámolásával is örökre beihatja magát a hires, nagy népi vagy történelmi nevek sorába.

Hasonló lesz egy igazi olasz Cattani felügyelőhöz, vagy nem is, mert ő nem történelmi, csak filmbeli hős, inkább egy Robin Hoodhoz, Avram Iancuhoz, Rózsa Sándorhoz vagy Sobri Jóskához, aki elveszi a gazdagoktól a lopott és csalt vagyonokat, hogy a szegényeknek adja, és/vagy  harcol a csalás, az igazságtalanság és a zsarnokság, elnyomás  ellen. Lehet, hogy rossz a hasonlat, de amíg ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy amiatt, hogy a végzet nekünk, székely-magyaroknak is elnökül rendelte őt, (igaz mi is segitettünk a végzetnek!) és a terveit véghez is viszi, jgy nekünk is lesz egy jó emberünk, akit jobb hiján (!) mi is megéneklünk majd az, ezután születő balladáinkban, történeteinkben.

Mert hogy nekünk, székelyeknek, képzeljék el, az egy viszkis Ambrus Attilán kivül, s akit csakis a magyarhoni sajtó nevezett székely betyárnak, nincs más betyárunk. Se közel, se távol. Se most, se régebb. Vagy van valaki, aki  nem így tudja ? Hogy biztos legyek ebben az érdekes dologban, meg is kérdeztem egy történelemtanárt. Hát persze, hogy nincs, válaszolta. Nem volt minek, mert itt a székekben, mindenki becsületes volt. Más volt a „háló és a hálózat”, más volt a „rend és a rendszer”.  Mindenki  eléggé egyformán élhetős, módos, meglehetős volt  a történelmünk során, úgy, hogy itt nem nagyon volt érdemes betyárnak lenni. Pedig  most jó lenne, ha nekünk is lenne! 

Mert ma már, más a helyzet, ha itt akarunk élni továbbra is, nekünk is szükségünk van (lenne) egy ilyen történelmi-népi hősre. A lelkünknek legalábbis. És ha nem tud sajátunk lenni, akkor ne maradjunk ki ismét, legalább egy örökbefogadott legyen. Csak csináljon már valami jót, valami biztatót. Csak el ne szúrja az esélyt. Mert mi  is segítettünk abban, hogy neki esélye legyen! S ha már igy „bíztunk” benne, hittünk neki mint megtérő, tékozló kisebbik fiúnak, elég sokan, (na, jó többecskén!), most nehogy elhajózza, itt nekünk, azt az egy-két legendányi lehetőséget.