Romok és szegénység

Bizonyára ismerős a frázis: ha múltunk nem ápoljuk, a jövőnket herdáljuk el. Sűrűn hallani megemlékezések, ünnepségek, szobor- és emléktábla-avatásokkor. Kulturális örökségünk mentése közös és szívesen hangoztatott ügyünk, mégis lepusztult, romos várak, kúriák, megsemmisült régészeti lelőhelyek, elkótyavetyélt kulturális javak sokasága jelzi, hogy buzgóságunk alig-alig hatol be a kirakat mögötti területekre.
A közvetlen személyi felelősségen túl hosszú a felelősök listája, akik, amelyek tudatlanságból, de leginkább bűnös mulasztásból fakadóan sorozatos és helyrehozhatatlan hibákat követnek el. A romániai kulturális örökségvédelem intézménye ma elvileg három alappilléren nyugszik. A megyei szinten megszervezett kulturális és műemlékvédelmi igazgatóságok, illetve a képzett munkaerejük (régészek, művészettörténészek, konzervátorok, restaurátorok) révén megfelelő szakmai hátteret nyújtani képesnek látszó múzeumok adják magukat. Az elsődleges, mégis nehezen számon kérhető felelősség azonban a megyei és települési önkormányzatoké, amelyek a törvények értelmében felelősséggel tartoznak a területükön található műemlékek, régészeti lelőhelyek védelméért. Nemcsak kötelesek bejelenteni, felügyelni a felbukkanó lelőhelyeket, leleteket, de azok kutatását, feltárását, idegenforgalmi hasznosítását maguk is kezdeményezhetik, anyagi és más természetű eszközökkel támogathatják. Mégis a helyi kulturális örökség ápolásában, megmentésében talán leginkább érdekelt önkormányzatok részéről tapasztalható a legkevesebb igyekezet.
Nagy léptékű közösségi fejlesztő beruházások, víz- és gázvezetési, csatornázási munkálatok zajlanak országszerte. A régészeti felügyelet, az esetleges megelőző feltárás azonban még a több millió eurós költségvetésű projektekben sem szerepel önálló tételként – az esetleges kutatási eredmények hasznosításáról, a népszerűsítő munkáról nem is beszélve. Legfeljebb a történelmi egyházak jelentenek üdítő kivételt, egy-egy kisebb gyülekezet igyekezetéből sokszor több pénz jut az egyházi javak megőrzésére, mint a nagy költségvetésű beruházásokból.
Székelyföldön több tucatnyi régészeti lelőhely szenvedett súlyos rongálást, vagy semmisült meg teljes egészében. Múlt századi fényképek tanúságából kiindulva könnyen kiszámítható a pusztulás üteme: szakszerű beavatkozás hiányában a Bálványosvár, a csernátoni Csonkavár vagy más hasonló erősségek helyén néhány éven belül legfeljebb kőhalom marad. Pénzkérdés lenne? Részben. Egy közösség gazdagsága azonban nemcsak anyagiakban mérhető, hanem abban is, ahogyan történelmi emlékeit ápolja. Ebből a szempontból nézve pedig fájdalmasan szegények vagyunk.